A Poszeidon kaland – UFO-bázisok a tenger mélyén 1.rész

A földönkívüliekkel való kapcsolatteremtésről szóló históriák nem mindegyike hihető, azonban sokan kitartanak azon álláspontjuk mellett, hogy valami rendkívüli dolog részesei voltak.

A következő, Argentínából származó történet egy olyan férfiról szól akinek feddhetetlen jelleméhez nem férhet kétség.

Az esetet Hector Antonio Picco kutató több, mint nyolc éven keresztül vizsgálta három kollégája — Jorge H. Cosso, Sotero Caraballo és Eduardo R. Rando —társaságában.

Orlando Jorge Ferraudi szokása szerint Buenos Aires közelében, a mostani egyetemi város helyén elterülő, elhagyatott tengerparti részen horgászott 1956. augusztusának egyik éjszakáján.

Orlando Jorge Ferraudi

“23.30 körül, miközben előkészítettem a horgászfelszerelést, hirtelen azt kezdtem érezni, hogy valaki figyel. Azt gondoltam, hogy valami csavargó, mert azok szoktak ilyenkor errefelé járni, de amint megfordultam, láttam, hogy valami különös egyén követi a mozdulataimat.

Összehasonlítva saját, 190 centiméteres magasságommal, azonnal meg tudtam állapítani, hogy több, mint két méter magas, nagyon fehér bőre és világos színű szeme van, haját rövidre nyírva hordta, viszont nem volt se bajusza, se szakálla, és egy testhez simuló overallba volt öltözve.

Nagyon sötét éjszaka volt, és felfigyeltem rá, ahogyan telepatikusan a következőt mondja: Nyugodj meg, ne félj, nincs okod az aggodalomra.

Ezután megfordult, megfogta a karomat, és egy púderkompakthoz hasonló dobozt helyezett egy fal tetejére, s amikor az kinyílt, foszforeszkáló fényt adott ki magából. Ez lehetővé tette számomra, hogy több részletet is megfigyelhessek: az öltözete mustársárga színű volt, de nem voltak rajta redők, cipzárak vagy gombok, csak egy csuklya a hátulján.

Egyfolytában ezt ismételte: Ne félj, gyere velem, teszünk egy hosszú utazást. Ezután felvette a szerkezetet, és elindult a lépcsőkön a Rio del Plata felé. Gépiesen követtem.

Hirtelen előremutatott, és láthattam, hogy egy kifordított csészealjra emlékeztető jármű közeledik a víz irányából. A gépezet megállt, apró ajtó nyílt rajta, és egy társához hasonló lény indult felénk a leereszkedő rámpán. Nagyon finoman megfogta a kezemet és invitált, hogy lépjek be a hajóba.”

A fedélzeten

Amint belépett a hajóba, Ferraudi egy lányra lett figyelmes, aki öt vagy hat évvel fiatalabb volt nála (ő az eset idején 18 éves volt). A ruhái alapján megállapíthatta, hogy nem tartozik közéjük. – Ne félj, nem fognak bántani, ők jók — szólalt meg a lány. —Én már régebben itt vagyok. A nevem Elena, és Villa Mercedesböl (San Luis tartomány) jöttem.

Ferraudi így folytatja a beszámolót

“Hirtelen megjelentek és telepatikusan megnyugtattak: – Ne féljetek, de le kell vetkőznötök, hogy ruhát váltsatok, mert a ti öltözéketek teli van olyan elemekkel és baktériumokkal, melyek idegenek számunkra. — Egy nő tűnt fel, hogy elvigye Elenát egy másik helyiségbe.

Az asszony hasonlatos volt azokhoz, akik később jöttek: gyönyörű, arányos teste volt, s ugyanolyan ruházatot viselt, mint a férfiak; szája, orra, füle normális volt, de a szeme, amely elsőre szintén átlagosnak tűnt, sárga volt.

A haját rövidre nyírták, amolyan apródfrizurája volt. Megfogták a ruhámat, amit a parancsukra kénytelen voltam levetni, miután teljesen átvették az akaratom felett az uralmat, és betették egy gépezetbe, ami leginkább egy tévékészülékre emlékeztetett, és a belsejében sűrű, zöld füst gomolygott.

Egy, a sajátjukhoz hasonló overált adtak nekem és meghagyták, hogy bújjak bele. Mondtam nekik. hogy ez túl szűk nekem, de ők tovább erősködtek. Megtaláltam rajta a nyak nyílását, majd átdugtam az egyik, azután a másik lábamat is, mire az overál kitágult, és teljesen beborította a testemet!

Úgy éreztem, mintha kényelmes cipőben lépdelnék, pedig mezítláb voltam benne. Ekkorra Elena is visszatért, és mindkettőnknek elmondták, hogy egy víz alatti kirándulást fogunk tenni, egy Samborombón-öböl nevű helyre. Ekkor felemelkedtünk, és alacsony magasságban repültünk, míg el nem értük Uruguay partjait, hogy onnan átkeljünk az Atlanti-Óceánon Afrikába, majd felfelé induljunk.

– Meg kell tennünk ezeket az óvintézkedéseket, nehogy megszállóknak vagy hódítóknak tekintsenek bennünket – fejtették ki az idegenek. – Azt akarjuk, hogy az emberiség lassan hozzánk szokjon, hogy úgy tekintsen ránk, mint másokra, hiszen mi nem vagyunk idegenek a világegyetemnek ezen a részén.

A vele készített interjúk felvétele alatt Ferraudinak az volt a kérése, hogy a hangrögzítőt kapcsolják ki az olyan alkalmakkor, amikor elrablói származási helyéről beszél. Jegyzőkönyvön kívüli válasza – bár ezt sohasem vállalta fel nyíltan -roppant érdekes.

“Még nem lenne szabad elmondanom, de ők a Föld belsejéből jönnek.

Ferraudi szerint az idegenek 1950 körül két vízalatti bázist is építettek, egyet az uruguayi partok mentén, Barra de San Juan előtt, 45 kilométerre Buenos Airestől, egy másikat Bahia Samborombónnál, 150 kilométernyire délnyugatra Montevideótól.

Feltehetően egy másik bázis is létesült a Mexikói-öbölben, és ez lehetett az a hely, ahová Orlandót és Elenát vitték.

“Miközben a hajó egyre magasabbra emelkedett – folytatta Ferraudi észrevettem, hogy a belső falak simák, és hogy az egyetlen figyelemreméltó dolog a struktúrájában a néhány hosszúkás ablak, amihez odavitték a kislányt és engem. Láthattuk gyönyörű bolygónkat ahogyan ott függött a sötét és néma űrben, kéken, hatalmasan, kereken, fehér foltjaival és néhány felhővel.

UFO és a Föld

A Hold átlátszatlanul szürke volt. Az idegenek azt mondták nekünk: Most ki fogunk vetíteni egy erőteret, ami úgy fog magához vonzani bennünket, mintha egy cső belsejében lennénk. És abban a pillanatban a Föld csak akkora lett, mint egy narancs.

Nem tartottam ettől a hirtelen ugrástól és nem is voltam meglepve. Azt is tudatták velünk, hogy ugyanekkora sebességgel fogunk visszatérni. Amikor visszaindultunk, felkiáltottam. Vigyázzatok, neki fogunk csapódni!

– Ne aggódj – nyugtattak meg – Amikor elég közel érünk, gerjesztünk egy erőteret. ami megakadályozza, hogy összeütközzünk a Földdel – Ezután a Mexikói-öbölnél beléptünk az óceánba, és miután néhány percig utaztunk a víz alatt, megláttunk egy hatalmas, vízalatti kupolát, hasonlót az eszkimók jégkunyhójához, ahol a mieinkhez hasonló épületeket, mozgó embereket és hajókat láttunk. Az egyik lény megszólalt: – Ez a hajóink javítóbázisa. ”

Miután maguk mögött hagytak öt vagy hat épülettömböt, és lemerültek az óceán fenekére, közölték Orlandóval és Elenával, hogy át fognak esni egy teszten. és engedjék el magukat, mert az eredmények akkor lesznek a legmegfelelőbbek.

A teszt

“A személyzet egyik női tagja behozott egy tálcát, tíz parányi tojással. – Ötöt Elenának, a másik ötöt nekem – folytatta Ferraudi. – A színük vörös, sárga, barna, és zöld volt, meg egy olyan szín, amire nem emlékszem. Meg kellett rágnunk őket, majd lenyeltük és egy tiszta, sűrű folyadékkal leöblítettük.

Amikor lenyeltük ezeket, semmilyen ízt nem éreztünk. Ezután utasítottak bennünket, hogy feküdjünk le egy hordágy szerűségre, ami ki volt párnázva; és volt egy U alakú fejrésze, melynek mentén fénypontok sorakoztak, ugyanolyan színűek, mint az apró tojások, amiket megettünk.

Mély álomba zuhantunk, és amikor felébredtünk, Elena és én képesek voltunk egymás gondolataiban olvasni, amit meglehetősen mulatságosnak találtunk. Ekkor elmondták, hogy a teszt jól sikerült, s mindketten nagyon egészségesek vagyunk.

Azt is közölték, hogy teljes egészében feltérképezték fizikai és szellemi állapotunkat, még a halálunk időpontját is megtudták, informáltak arról is, hogy újra aktiválták az általunk tobozmirigynek nevezett szervünket, és ez – ekkor ébredtem rá – talán az egész kísérlet legfontosabb része volt. –

Hasznosak lesztek számunkra a jövőben – mondták az idegenek -, mert ez a mirigy az egyetlen örökségetek, ami megmaradt bennetek, minthogy az öt embertípusból, ami benépesíti ezt a bolygót, eredetileg egyik sem a Földről származik, ők csak a más planétákról való civilizációk maradványai.”