Ad Clicks : Ad Views : Ad Clicks : Ad Views : Ad Clicks : Ad Views : Ad Clicks : Ad Views : Ad Clicks : Ad Views : Ad Clicks : Ad Views : Ad Clicks : Ad Views : Ad Clicks : Ad Views :

A hihetetlen Kappák

/
image
img

A mágusok reggele című könyvében – elfantaziálva különös jelekről, olyasfélékről, aminőket a sziklát is megfejő köpöly hagy – Louis Pauwels imigyen ír: „Úgy érzem, ezek a jelek a közlekedést szimbolizálják. De nem a Föld lakói közötti közlekedési eszközöket.

Az a benyomásom, hogy valami külső erő szimbólumokat nyomott földgömbünk szikláiba, mégpedig nagyon is régen. Nem hiszem, hogy a köpölyjelek a Föld lakóitól származó üzenetek volnának, mert szerintem nem helytálló az a feltételezés, hogy Kína, Skócia és Amerika lakosai mind ismerték volna ugyanazt a rendszert… néha körbe, néha félkörbe foglalva, de gyakorlatilag mindenhol megtalálhatók: Angliában, Franciaországban, Amerikában, Algériában, a Kaukázusban és Palesztinában; mindenhol, kivéve talán a nagy Északon. Kínában a tengerszirtek tele vannak velük; a Comói-tó közelében az egyik sziklavonulaton egész labirintusban láthatók az effajta jelek.

Olaszországban, Spanyolországban és Indiában hihetetlen mennyiségben találkozhatunk velük… Tételezzük fel, hogy mondjuk a villamos energiával azonos energia távolból jelet nyomhat a sziklákra… a ki tudja, honnan érkezett felfedezők eltűntek. Valahonnan megpróbálnak kapcsolatot teremteni velük, és tébolyító üzenetmennyiség záporozik a Földre, abban a reményben, hogy egyik-másik beletalál az eltévedt felfedezőkhöz közeli sziklákba. Vagy az is lehet, hogy a Föld valamelyik részén van egy különleges fajta sziklás felület, felvevőfelület… amelybe századok elmúltával belenyomódnak egy másik világ üzenetei.

Ám ezek az üzenetek néha célt tévesztenek, és a felvevőtől több ezer kilométerre emelkedő sziklafalat jelölnek meg. Előfordulhat, hogy a Föld története mögött rejtőző erők Palesztina, Anglia, Kína és India hegyfalain okmánytárgyakat hagytak – amelyeket valamikor meg fognak fejteni -, vagy rosszul irányított utasításokat az űr titkos rendjeinek, szabadkőműveseinek és jezsuitáinak. Ha a francia író fantazmagóriáinak felhívását követve elidőzünk a Góbi-sivatagtól északra emelkedő hegyek előtt, ahol tömegestül megtalálhatók a titokzatos jelek, szinte hihetetlen képet festhetünk meg, akkora kísértésbe hoznak bennünket a kínálkozó elemek.

Főleg a sámánok, a Mongóliában még ma is élő ősi animista kultusz papjai nyújtanak ilyen elemeket. Ezek a pap-boszorkánymesterek azt állítják, hogy tébolyító dobpergéstől transzba esve kapcsolatot teremtenek egy túlvilággal, amelyet lidérces szellemek népesítenek be. Nos, eme szellemek között egész furák akadnak: feketék, púposak, hosszú karmúak „le tudják vetni a bőrüket”, hogy emberi formákat tárhassanak fel.

Imigyen átalakulva, a felismerés veszélye nélkül járnak-kelnek az emberek között; de „sötét bőrükkel” láthatatlanul keringhetnek a vizekben és az égen a hatalmas repülő kagylókban, és „szólítják a halottakat”. Ezekre a kagylókra utalnak az úgynevezett Ghal Szudurok (tűz könyvei) is, amelyeket azért írtak, hogy megőrizzenek ősi hiedelmeket és rítusokat. Ám honnan származik a többi részlet? Talán Japánból? Itt kapcsolódunk ahhoz a „tudósításhoz”, amelyet évekkel ezelőtt a Mainichi Graphic című japán hetilap közölt, és amely befejezésül felvetette a kérdést, vajon nem kellene-e komolyan megfontolni azt a feltevést, hogy lények érkeztek az űrből Japánba, és körülbelül ezer esztendővel ezelőttig ott is éltek. Effajta közlést minden bizonnyal általános kételkedés fogadott volna, ha nem olyan kiadványban jelenik meg, amely közismert mértéktartásáról, és nem támasztja alá az egyik legtöbbre értékelt élő japán tudós, Komatsu Kitamura, a kiváló archeológus és történetíró.

„Az első gyanút, amely ehhez a feltételezéshez vezetett – írja a professzor -, egy nyomat adta: régi szövegben került napvilágra, és a legendás nádasi emberek történetét illusztrálja, akiknek a létét igen sűrűn emlegették a heiani időkben (időszámításunk IX—XI. századaiban). A Kappák, ahogy ezeket a lényeket nevezték, igen különös teremtések voltak, és a régi szövegek szerint hasonlítottak az emberre, de szörnyű módon eltorzultak… Ezekben a leírásokban a nádasi emberek úgy lépnek elénk, mint hártyás lábízületű kétlábú lények, három ujjuk kampós, a középső messzire kinyúlik. Bőrük barna, sima, selymesen fényes, fejük keskeny, fülük nagy, szemük kitágult és háromszögű.

A róluk szólók egyhangú véleménye szerint fejükön furcsa, négytűs kalap, ormányhoz hasonló légzőszervüket pedig a válluk mögé csapják, ahol egyesül valami doboz alakú púppal… Nem is olyan régen még csak a képzelet által átalakított majmok valamiféle osztályába sorolhattuk volna ezeket a lényeket, vagy a legendás teremtmények közé. Valóban nem is vélekedhettünk volna másképpen ezekről a furcsa alakokról, amelyek az antik kor írói szerint gyorsan mozogtak, a szárazon éppen úgy, mint a vízben. Ma azonban tudjuk, hogy a mesebeli sárkányok valóban léteztek, mint gigantikus gyíkfélék éltek a harmadik geológiai korszakban, és hogy a mondabeli óriások is a valóság világába tartoztak…

Elhatároztam hát, hogy kissé közelebbről megvizsgálom a legendás Kappákat, és egyszerre csak szenzációs dedukcióhoz jutottam el: ezek a lények, ahogy a leírásokból látjuk őket, mintha azonosak volnának a mi korunk békaembereivel!

Barna és fényes bőrük valami vízhatlan kezeslábas lehetett, úszóhártyás kezük és lábuk a felszereléshez tartozhatott (a karmok alkalmasint valami rutinmozgás céljait szolgálták), és a púpban végződő ormány tulajdonképpen azonos az oxigénpalackokkal táplált légzőberendezéssel, amelyet jól ismerünk!

Marad még a négy tű a kalapon: nem merem folytatni a felmerülő gondolatot, de erős a kísértés, hogy kimondjam, és engedem, hogy meggyőzzön az elképzelés: ezek antennák voltak!” Eleve ki kell zárnunk azt a lehetőséget, hogy a titokzatos Kappák leírásai az első betűtől az utolsóig a képzelet szüleményei: sőt egybehangzó tanúbizonyságok egész sorával állunk szemben, azonos esetekben aligha található ilyesmi.

Viszont teljességgel figyelmen kívül hagyandó – tekintettel az ezer esztendő előtti Japán színvonalára – az a lehetőség, hogy a víz alatti kutatás modern bajnokainak elődeiről, egyfajta japán törzsről volna szó. Marad az a feltételezés, hogy a nádasi emberek merőben a fantázia termékei: ami azonban kissé nehezen hihető, tekintettel a modern kor békaembereinek felszerelésével meglevő sok érintkezési pontra. Sőt eme feltételezés alátámasztására meg kellene találni a nyomait piás korok japán legendáinak és mítoszainak világában, ami lehetetlen. Tehát a Kappák az űrből érkeztek égitestünkre?

Hirdetés

Az ide vonatkozó beszámolók ezt megerősíteni látszanak – mondja Kitamura professzor -, már csak azért is, mert olyan járművekre utalnak, „amelyek terjedelmes kagylókra hasonlítanak, és nagy sebességgel tudnak mozogni a vizeken éppen úgy, mint az égben”. Ily módon a homályos múlton keresztül Japánból Mongóliába röppenünk, és képzeletben nyomon követjük a rejtélyes Kappákat, akik Mu eltűnése után oda szállnak, ahol társaik bázisai emelkednek, és megszakítás nélkül sugározzák felhívásaikat, abban a reményben, hogy az életben maradottak közül valaki veszi őket. Persze nagyon is előre merészkedtünk. De Pauwels, a sámánok, Kitamura professzor bűne ez, no meg az ábrázolásoké, amelyek mintha testet adnának a kozmikus délibáboknak. Ilyen képi ábrázolásokat találunk az egész földkerekségen, és itt is megszámlálhatatlanul sok kerül elénk. Módfelett érdekes a Honshu japán szigeten feltárt lelet.

kappa

Meghatározhatatlan korú szobor, mintha szkafandert ábrázolna kozmikus repülések céljára, olyan lények számára, akik emberek… de csak bizonyos fokig emberek: a sisak túlságosan kicsi, a szemrészek túlságosan nagyok, és kétfelől kiugranak; a karok alig a derékig érnek le, a nagyon is lent fekvő csípők túlságosan szétdomborodnak, a tömzsi és kurta lábszárak mintha két kehely volnának. Aztán azt is mondhatnám, hogy egész Ázsia tele van szórva űrsisakok ábrázolásaival; még a számos primitív törzs boszorkánymesterei által használt álarcok is mintha ilyen meggondolásból merítenének ihletet.

„Vajon nem szállhattak-e nemzedékről nemzedékre, mágikus hatalmat tulajdonítva nekik, a kozmoszból érkezett »medicinemberek« fejfedőjének képmásai? – tűnődik egy író, Zorowski. – És azoknak a meghatározatlan vonású és annyi antik népnél elterjedt különös gyászálarcoknak az alkotói vajon nem ugyancsak a mítoszok űrhajósaitól merítettek-e ihletet, imigyen vélve biztosítani az elhunyt számára gyors feljutást az égbe, visszatérést a Földre, avagy esetleg édes álmot az újjászületés előtt, talán utalással a mesterséges hibernációra, amelyet a Földön kívüli vendégeknél figyelhettek meg ?”

Hirdetés
This div height required for enabling the sticky sidebar