Valószínű, hogy sokunk legmeghatározóbb olvasmányai közé tartoztak Isaac Asimov elbeszélései.
Egyik korai novellája — amely még az Apollo-program megvalósulása előtt született — egy fiktív holdutazásról szólt, melynek során az űrhajósok megkerülvén egyetlen égi kísérőnket megdöbbentő felfedezést tesznek: szeretett és félve tisztelt Lunánk csupán egy gigantikus színházi kellék, egy acélvázra kifeszített vászon.
Ebből a sztoriból — igaz, a továbbiakban csak közvetetten, az olvasó által továbbgondolva — kiderül, hogy a valóság csupán illúzió, valami képlékeny anyag, amit a mindig rejtélyes valakik úgy manipulálhatnak, ahogyan kedvük tartja.
Nos, lehet — sőt, akár biztosra is vehető —, hogy egyáltalán nem abban a világban élünk, mint amilyet a média el szeretne hitetni velünk, de azért az is bizonyos, hogy nem minden hazugság, nem minden, amit csak látunk, ami körülveszi és alakítja mindennapjainkat, az a totális összeesküvés-elmélet része. Aktuális kérdésünk a következő: vajon járt ember a Holdon?
Szégyen, hogy ez a kérdés egyáltalán felmerülhet, de még arcpirítóbb az, hogy a felvetés milliók agyába fészkeli be magát, és onnan eregeti tovább a mindent elsötétítő ködöt. Persze nem zörög a haraszt — szokták mondani, és teljesen igazuk van. Világunk tele van gyanús, sőt nyilvánvalóan hazug ügyekkel, és ebbe az igen kiterjedt körbe beletartozik az űrkutatás is, még pedig szőröstül-bőröstül.
Elég, ha Gagarin tényleges elsőségére, a Mars-anomáliákra, az űrhajókat kísérő azonosíthatatlan objektumokra, vagy a NASA Naprendszerünket alkotó égitestjeit érintő titkolódzására gondolunk. No, és persze a Hold-missziókra… Természetesen jártak emberek a Holdon. Természetesen létezett az így vagy úgy sikeres Apollo-program. És éppen ebből származnak a bökkenők.
Mert kétségtelen, hogy az emberiség legnagyobb kalandsorozata során készített filmek hemzsegnek az olyan gyanút keltő mozzanatoktól, mint például a több mint érdekes fény—árnyék viszonyok, a zászló furcsa mozgása, a helyszíntől függetlenül mindig megjelenő, úgynevezett vándorló tereptárgyak és a koordinációs keresztek figyelemre méltó bujkálásai.
Ezek mind valóságos problémák, amelyek biztosan megkérdőjeleznek valamit, de talán, nem magának az expedíciónak a megtörténtét kellene kétségbe vonni. Az Apollo-programban tízezrek vettek részt. Talán mindnyájan hazudtak?
Ha igen, akkor vajon miért nem állt elő egyikük sem ezzel a szaftos, és minden bizonnyal jól fizető sztorival egészen mostanáig? Ha nem volt holdprogram, akkor vajon mit csinált Wernher von Braun? Talán tűzijátékokat szervezett a július 4-i ünnepségekre?
A holdexpedíciók hosszú éveken keresztül követték egymást ez még egy szappanopera esetében is költséges mulatság lenne, ráadásul ebben az esetben még a reklámbevételek elmaradása is hozzájárul az alapvetően veszteséges produkció bukásához. Ráadásul a közvélemény hamar elveszítette érdeklődését a téma iránt, a sokadik fellövés híre már nem került automatikusan a címlapokra, és az emberek hozzászoktak ahhoz, hogy közülünk néhányan — igaz, dollármilliárdok árán — űrpolgárokká avanzsálódtak.
A nép cirkusza-elv csődöt mondott. Ami pedig a legfontosabb: mi lett volna a cél? Miért kellett volna becsapni az egész emberiséget egy földi űrutazással? Csupán az akkori jéghideg politikai légkör, a két nagyhatalom közötti versengés volt az, amely arra késztette az USA kormányát, hogy csalással nyerje meg azt a futóversenyt, amely során az oroszok ugrottak ki jobban?
És egy újabb kérdés: egy ilyen óriási átveréskísérlet nyilvánvalóan kiváló támadási felületet kínált volna a vörösöknek, az ellenfélnek, amely mindig azt leste, hogy hol szorongathatná meg a kapitalisták grabancát, hogyan állíthatná pellengérre a világuralomra törő, gaz imperialistákat.
Ők minden bizonnyal rájöttek volna arra, hogy az egész űrprogram nem más, mint egy óriási bábjáték, és ha így történik, akkor biztosan világgá kürtölik az égbekiáltó bűnt, az emberiség galád félrevezetését, a gyarmatosítók újabb aljas trükkjét.
Komolyan gondolhatjuk, hogy a dörzsölt kormánytagok és azok tanácsadói egy ilyen magas labdát dobtak volna fel az ugrásra készen álló oroszoknak? A válasz nyilvánvalóan nem. De a kérdés még mindig megválaszolatlanul maradt.
Ha nem stúdióban felvett sci-firől van szó, akkor minek tudhatjuk be azokat az elrontott momentumokat, melyek sajnos sokak számára magát a holdutazást kérdőjelezik meg? Van lehetséges megoldás.
Egyetlen égi kísérőnkre tett látogatásaink során nem csak az előzőekben ismertetett problémák fordultak elő.
A nagy médiumok mintha elfelejtették volna tájékoztatni a szélesebb közvéleményt arról a tényről, hogy az űrhajósok maguk is láttak olyan dolgokat a Holdon, amelyek egyértelműen nem illettek oda — például a kráterek mélyén húzódó kupolaszerű objektumokat, és olyan nyomokat, amiket mintha valamilyen közlekedési eszköz hagyott volna maga után.
Armstrongék viszonylag hosszú ideig tanakodtak azon, hogy egyáltalán ki merjenek-e lépni a holdkompból, mivel olyan dolgokat láttak, amelyek igen megrémítették őket. Idézem: A kozmikus bázis — tehát a Hold körül keringő Apolló űrhajó — mindenesetre legyen készen…
Nos, ha ez az egész egy igen-igen merész csalás volt, akkor az USA illetékes szerveinek vajon miért állt volna érdekében az, hogy ezekkel a momentumokkal ők maguk táplálják az általuk annyira megvetett UFO-kultusz folklórját?
Mert ezek az űrhajósok által elejtett megjegyzések azt sugallták, hogy valakik megelőztek minket, és a Holdon egy idegen civilizáció bázisa található. A földi űrutazás forgatókönyvébe egyáltalán nem illik ez a jelenet, hiszen ha a kormány egy minden ízében hazug történelmi eseményt akart volna kreálni, akkor abban biztosan nem fordulhattak volna elő az idegenek, még egy apró vicc kedvéért sem.
Az asztronauták azonban — eléggé érthető módon —teljesen kiakadtak, mikor a sok stresszel járó út közepén szembesülniük kellett valami olyasmivel, amelyre az égvilágon senki sem figyelmeztethette őket, és egyszerűen nem tudták tartani a szájukat.
Úgy gondolhatták, hogy ez a felfedezés világtörténelmi jelentőségű esemény, és nem akartak hallgatni róla. (Szegény Jesse Marcell szintén így gondolkodott 1947 júliusában…) Egyszóval már az űrhajósok elszólásai is amellett tanúskodnak, hogy valóban jártak a Holdon. Más kérdés az, hogy akkor hogyan kerülhetett a koordinációs keresztszál egy szikla takarásába, hiszen ez mindenképpen azt sugallja, hogy a felvételekkel utólag manipuláltak, ez pedig —legalábbis egyesek szerint — azt bizonyítja, hogy a holdutazás csak egy nagy csalás.
A felvételekkel valóban végeztek bizonyos utómunkákat — ez tagadhatatlan. De minden valószínűség szerint olyan képekkel tették ezt, amelyek valóban a helyszínen — tehát a Holdon —készültek. Ha ezt a lehetőséget összevetjük a valóban fennálló Hold-anomáliákkal — az évszázadok óta megfigyelhető vándorló fények jelensége, az űrhajósok elszólásai, az ott készített képeken előforduló nyilvánvaló hamisítások nyomai akkor már valami egészen más lehetőség juthat az eszünkbe, valami, amely sokkal jobb magyarázattal szolgálhat annál, hogy még soha nem jártunk odafent.
Ez pedig az, hogy az expedíciók során az űrhajósaink olyan dolgokat láttak — és fényképeztek, illetve filmeztek le — amelyek kellő bizonyítékul szolgálhattak egy idegen civilizáció holdbéli jelenlétére. A NASA — vagy pedig az azt irányító akármelyik titkosszolgálat — nem győzte kiretusálni ezeket az anomáliákat a képekről, így akaratlanul is becsúszott néhány durva hiba, amelyekbe kapaszkodva most néhány, minden bizonnyal csak felületesen gondolkodni képes ember azt mondja, hogy íme a bizonyíték, soha nem jártak ott…
De jártak. És olyasmiket láttak, amelyeket valami homályos — ezzel együtt pedig ijesztő — okból kifolyólag úgy ítéltek meg, hogy nem tartozik a nagyközönségre.
Akik ezt a döntést hozták, egy olyan titkot őrizgetnek, amelyet minden áron meg akarnak tartani maguknak, még azon az áron is, hogy az emberek megkérdőjelezik magának a holdprogramnak a valódiságát.
Ezzel pedig ismételten megpróbálnak félrevezetni minket egy olyan ügyben, amelyet normális esetben az egész emberiség a sajátjának tekinthetne. Ez igen elgondolkodtató és ijesztő.
