Főoldal / UFO / Jó estét, ön túl sokat tud!

Jó estét, ön túl sokat tud!

men in black

Az ufójelenségek egyik legkülönösebb kísérősztorija a fekete ruhás látogatóké, akik megpróbálják rávenni a szemtanúkat, hogy tartsák magukban a látottakat.

A Hollywood által akcióvígjátékká változtatott történet azonban a valós beszámolók szerint koránt sem vicces: ezek a magukat kormányembereknek kiadó férfiak akár a halálos fenyegetéstől sem riadnak vissza.

Az is lehet persze, hogy a feketeruhások csupán mítoszok, sőt egyes kutatók szerint az öltönyös, keménykalapos alakok megjelenése pontosan olyan, mint amikor az ördög kopogtatott egy-egy középkori vályogház ajtaján. Meg úgy egyáltalán, hogyan tűnhetnének el nyom nélkül a sokszor hatvanéves autókat vezető, a feltűnést még véletlenül sem kerülő ügynökök?

1980 novembere volt, egy szeles, esős este. Peter, az akkor 27 esztendős tanársegéd épp a Pennsylvaniai Egyetem könyvtárában kutatott. Megígérte egy barátjának, hogy segít anyagot gyűjteni egy repülő csészealjakról szóló értekezéshez.

Őt magát nem igazán érdekelte a téma, még néprajzkutatói mivoltában sem. Sőt az esti olvasgatás sem volt épp az ínyére, szerette volna gyorsan letudni az egészet.

Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy a szemben lévő asztalnál

egy magas, öltönyös férfi bámulja meredten. 

Próbálta figyelmen kívül hagyni, de az idegen nem tágított, így végül felnézett a könyvből, és szemügyre vette a hívatlan vendéget. Különös figura volt: fekete öltönyt és csillogó bőrcipőt viselt, ám ezeken egy gyűrődés nem sok, annyi sem látszott. Bőre kreol volt, testalkata sovány – Peter meg mert volna esküdni rá, hogy a kelleténél legalább két-három számmal nagyobb öltönyt hord.

“Mit olvas?”- kérdezte az ismeretlen.

Peter elmondta, hogy a repülő csészealjakról talált egy könyvet, azt forgatja. Mivel azonban rövidre akarta zárni a beszélgetést, hozzátette: nem tudja, léteznek-e a kötetben bemutatott repülő szerkezetek, és nem is érdekli. Csak egy barátja kedvéért foglalkozik velük.

A repülő csészealjak a 20. század legfontosabb ténye, és magát nem érdeklik?!” – csattant fel a férfi.

Peter eddig azt hitte, csak egy unatkozó, kicsit kattant látogatóval van dolga, ez a heves reakció azonban megijesztette. Úgy érezte, oka van félni az öltönyöstől, akinek merev, fagyos tekintete mintha nem evilági gondolatokat rejtene.

A fekete ruhások a beszámolók szerint ritkán érkeznek egyedül, de azért előfordul
Forrás: AFP/2012 Getty Images/Justin Sullivan

Megpróbálta megnyugtatni a férfit, mondván: nem úgy gondolta, csak sok dolga van, és eddig nem gondolkodott ezen az egészen, de majd most. Az idegen felállt a székről, mereven Peterhez lépett, kezét a vállára tette, majd azt mondta:

“Sok sikert a céljához.”

Majd elment. Peter egy ideig nem mert megfordulni, úrrá lett rajta a rettegés. Biztos volt benne, hogy ez a férfi nem egy hétköznapi könyvkedvelő volt. Pár perc után felpattant a székéről, hogy megkérdezzen valakit a férfit illetően, de az imént még szinte teli könyvtárban egy lelket sem talált.

Még a recepción sem ült senki. 

Mély levegőt vett, visszament a helyére, és ücsörgött ott egy órát. A szíve a torkában dobogott, szédült, olyan érzése volt, mintha csak álmodta volna az egészet. Miután megnyugodott, újra körüljárta az épületet, amely ismét dugig volt kötetekbe mélyedt egyetemistákkal.

Váratlanul érkeznek

A fenti történet főszereplője nem akárki, hanem Dr. Peter M. Rojcewicz néprajzkutató és szociológus, több amerikai magánegyetem tanára és dékánja, illetve azon kevés elismertnek mondható szakemberek egyike, akik nem legyintenek nevetve a fekete ruhás (angolul “men in black”, röviden MIB) látogatókról szóló sztorikra.

men in black
Bár látszólag kormányügynökök, a hivatalos szervek tagadják a fekete ruhások létezését
Forrás: AFP/2012 Brendan Smialowski/Brendan Smialowski

Rojcewicz hosszú ideig senkinek sem beszélt a fent taglalt esetről, igaz, több kutatásában is felhasználta azt, csak mindig álnéven írt róla (bizonyos Michael Elliotnak tulajdonította a történteket). És hogy miféle kutatásokban? Természetesen néprajzzal kapcsolatos munkákban: Rojcewicz húsz éven át keresett fel olyan embereket, akik állításuk szerint találkoztak fekete ruhásokkal.

A történetek gyűjteménye a 40-es éve második fele (tehát nagyjából a Roswell-incidens időszaka) óta csak duzzad és duzzad. A forgatókönyv az esetek többségében úgy fest, hogy valaki lát egy ufót, aztán hazamegy, és még mielőtt bárkinek elmesélhetné, hogy mi történt vele,

megjelennek az ajtóban ezek a rejtélyes ügynökök. 

Mindenféle igazolványokat mutogatnak (az FBI, a CIA, vagy leggyakrabban az amerikai légierő, azaz a US Air Force azonosítóját), majd megkérik a szemtanút, hogy senkinek ne beszéljen az esetről. Ha mégis így tesz, akkor kénytelenek lesznek visszajönni, esetleg meglátogatják a családját, barátját, vagy bárkit, akivel szoros kapcsolatban áll – mindezt úgy, hogy utóbbiról sosem beszélt senkinek.

A számtalan feljegyzett eset során a szemtanúk nemcsak fenyegetésekről számoltak be, hanem bizarr viselkedésről is. A fekete ruhások külseje gyakran szokatlan, nincs testszőrzetük (még szemöldökük sem), akcentussal beszélnek, robotszerűen mozognak, nem izzadnak a nagy melegben, és nem fáznak a kegyetlen fagyban – ezek után csak hab a tortán, hogy ’53-as Cadillackel járnak, mindent tudnak a szemtanúk magánéletéről, és

pont olyan váratlanul tűnnek el, mint ahogy érkeznek.

men in black

A kormány egy időben valóban próbálkozott az ufópánik visszaszorításával. Gerald K. Haines hírszerzést kutató történész a CIA-nek írt tanulmányában feltárja, hogy az 50-es és 60-as években a légierő igenis tartott tőle, hogy egyes szemtanúk fontos információkat szivárogtathatnak ki a hadsereg titkos fejlesztéseiről, például a kémrepülőgépekről.

Ergo lehetséges, hogy ha fekete ruhásokkal nem is, a kelleténél rámenősebb nyomozókkal összefuthattak az ufót kiáltó amerikaiak.

Ennél merészebb feltételezés, hogy a fekete ruhások valójában pont az ufótéma elmélyítésén ügyködő konspiránsok voltak – márpedig egy 2014-es dokumentumfilm pontosan ezt állítja. A Mirage Men egy Richard Doty nevű bűnbánó hírszerzőtiszt története, aki állítása szerint a kormány megbízásából évtizedeken át vezetett félre ufókutatókat.

Társaival mindenféle fals dokumentumokat és féligazságokat terjesztett, ezzel egyre jobban elterelve a figyelmet a kormány valóban titkos projektjeiről. A csoport, amelynek dolgozott, kifejezetten örült neki, amikor olyan pletykák kapták fel a fejüket, miszerint a szovjet vezetés elhiszi:

az amerikaiak idegen technológiákhoz jutottak hozzá. 

ufo

Dotyék tevékenysége alaposan felkavarta a repülő csészealjak rajongóit, sőt egy Paul Bennewitz nevű üzletembert és amatőr ufókutatót szó szerint az őrületbe kergetett a folyamatos dezinformálás: egy idő után szentül hitte, hogy a kormány az életére tör, amiért tudja az igazságot a földönkívüliek állítólagos megszállásával kapcsolatban.

Lehetséges volna?

A fekete ruhásokról szóló klasszikus történetek persze a fentiek ellenére is csak gyűlnek és gyűlnek. A tanúk állítják, hogy a különös ügynökök néha nem is tűnnek embernek, a fejükben olvasnak, és hangtalan helikopterekkel vagy nyomokat nem hagyó autókkal közlekednek.

A találkozás után sokan panaszkodnak rosszullétre vagy ideiglenes emlékezetkiesésre – utóbbi elemet bővítette tovább a Men in Black – Sötét zsaruk című film legendás neutralizáló kütyüje, ami az alany szemébe villantva törli az illető emlékezetét, sőt egy rövid ideig hamis emlékekkel is pótolhatóvá teszi a kiesett perceket.

Bár hihetetlennek tűnhet, ez az eszköz nincs messze a megvalósulástól. 

A Kaliforniai Egyetem munkatársai 2014-ben sikeresen törölték egerek memóriáját, méghozzá fényvillanással. Igaz, a szóban forgó fényt egy kábellel vezették a rágcsálók agyába, közvetlenül célozva meg az épp aktív neuronokat, amik ráadásul egy génmódosításnak köszönhetően zöldesen izzottak, miközben az állat használta őket. Van tehát még idő a valódi neutralizáló megjelenéséig, az elmélet viszont, miszerint a fény képes alaphelyzetbe állítani az agysejteket, bebizonyosodott.

men in black
A neutralizáló a Men in Black-filmek egyik legnépszerűbb kütyüje – és már nincs messze!
Forrás: Origo

A történetek többi aspektusa sem lehetetlen. 

A már említett Cadillac például még most is gyakori veteránautó, és bár egyes tanúk szerint a különös jármű nem hagy maga után fizikai nyomot, ez nyugodtan betudható az ijedt személyek zavartságának. A fekete ruhások szinte mindig ketten vagy hárman érkeznek, eleinte cseverésznek, majd hirtelen a tárgyra térnek, és bár a legenda szerint anno csak ufót látó embereket kerestek fel, később kutatók, újságírók, sőt ismertebb emberek is összefutottak velük – állítása szerint maga Dan Aykroyd (aki nem csak színész, hanem ufókutató is) is összeakasztotta a bajszát egy alkalmatlankodó öltönyössel.

Az pedig, hogy az ügynökök mindent tudnak valakiről, inkább csak a civileknek meglepő.

A feketeruhás-mítosz megszületése egybevág a hidegháborúval, amikor egy mezei pletyka is elegendő volt ahhoz, hogy az amerikai titkosszolgálat kommunistának bélyegezzen és figyeltessen valakit. A 21. század pedig két lábbal tiporja a személyes titkokat, elég csak a Snowden-botrányra gondolni: távolról akár az NSA embereit is beazonosíthatjuk a Men in Black modern megfelelőiként.

Hiszen információkat gyűjtenek a gyanús emberekről, és néha még az előtt tudnak az illető ügyes-bajos dolgairól, hogy beszámolna róluk bárkinek. (Egyébként Edward Snowdennek az idegenekről is elég határozott véleménye van.)

Ráadásul, ha igaz amit Doty állít, akkora furcsa viselkedés is csupán álca lehet.

Elvégre ön kinek hinne inkább? Egy olyan tanúnak, aki jellegzetes katonai fellépésű ügynökökről számol be, vagy annak az illetőnek, aki szerint a fekete ruhás zavarba jön egy pohár víztől, esetleg monoton hangon beszél, vagy épp gumiból van a bőre? Na, ugye.

men in black
Egy szemtanú rajza az őt meglátogató fekete ruhásokról – csak álom lett volna?

Csak egy álom?

A legérdekesebb magyarázatot azonban a cikket indító történet főszereplője, Rojcewicz professzor szolgáltatja: szerinte a fekete ruhások a kollektív paranoia “pszichológiai drámajelenségei”. Azaz olyan hallucinációk, amelyek egy felfokozott lelkiállapotú egyén legijesztőbb félelmeként manifesztálódnak.

És végső soron a fenti variációk összessége tényleg eredményezhet egy olyan összetett és izgalmas legendát, mint a földönkívüliek tevékenységét mindenáron elnyomó fekete ruhásoké.

forrás: Smejkál Péter – origo.hu

Hirdetés