Főoldal / Parapszichológia / Halálközeli élmények 1.rész

Halálközeli élmények 1.rész

halalkozeli-elmeny02

A halálközeli élmények közös eleme az a sötét alagút, amelyen át ragyogó fény felé robog az ember. Gyakran előfordul, hogy valósággal megsüketíti az átélőt a száguldás zaja a kürtőben. Megeshet az is, hogy egyáltalán nem kívánkozik visszatérni a fizikai testbe a halálközeli élmény után.

Egyik volt iskolatársnőm a következőképpen beszélte el autóbalesetét követő tapasztalatait. A szerencsétlenséget túlélte ugyan, de majdnem meghalt a műtőasztalon, mialatt a sebészek összerakták súlyosan sebesült testét.

„Pörögtem abban az aknában” – mesélte – „valósággal száguldottam, a fülemben éreztem a sebesség zúgását. A felé a bámulatos fény felé tartottam. Egyszerre gyönyörű kertben találtam magam, ahol minden azzal a természetfölötti fénnyel izzott. Észrevettem, hogy magam is ragyogok.

Ezután emberek jöttek felém, mindenkit ismertem! Ott volt nagypapa, Bili bácsi… még Philt, az öcsémet is láttam, aki nyolcéves koromban halt meg. Olyan izgatottak voltak, hogy találkozunk, és én is boldognak éreztem magam. Mintha a gondolatainkkal beszélgetni is tudtunk volna. Mesés volt.

Azután odaért a fény. Nem tudom, mi lehetett, talán Isten. Beburkolt, körülölelt, mintha megértene és törődne velem, csodálatosan éreztem magam. Az egész életem lepergett előttem néhány másodperc alatt, majd elindultam visszafelé. Nem akarok visszamenni, gondoltam, de abban a pillanatban visszatértem a testembe.

Én mondom neked, ez az élmény megváltoztatta az életemet. Az emberek szerint is más vagyok, és a balesetnek tulajdonítják, de nem az az oka. Láttam a túlsó
oldalt. Azóta tudatosabban élem az életet.”

Egykori osztálytársam tapasztalata jellegzetes. Sok hasonlót hallottam és olvastam életemben. A rengeteg azonos vonás ellenére mégsem foglalkoztak velük mindaddig, amíg a Virginiai Egyetem egyik fiatal diákjának kíváncsisága fel nem ébredt irántuk. Dr. Raymond A. Moodynak hívták, neki köszönhető, hogy a világ figyelme a halálközeli élmények jelensége felé fordult.

Húszéves korában, egyik professzora elmesélte neki egy ismerős pszichiáter, George Ritchie izgalmas történetét, aki belehalt ugyan kétoldali tüdőgyulladásába, de azután valahogy mégis életre kelt. George Ritchie éppen sorkatonai szolgálatát töltötte, amikor egy texasi katonai kórházban, 1943-ban holttá nyilvánították. Miután megállapították a halál beálltát, leterítették egy lepedővel, ám egy figyelmes kórtermi ügyeletes úgy látta, mintha megmozdult volna a keze.

Az orvos másodszor is megnézte a testet, és azt mondta, kétségtelenül halott. Az ügyeletes ismételt tiltakozására azonban mégis adrenalint pumpált Ritchie szívébe. Erre azután mindenki legnagyobb meglepetésére a fiatal katona visszatért az életbe, és a háború után sikeres orvosi pályát futott be.

A történetnek az a része azonban, amely dr. Moodyt a legjobban megragadta, Ritchie beszámolója volt a klinikai halál állapotában tapasztalt érzéseiről, útjáról az alagútban, találkozásáról a fény lényeivel. Dr. Moody lebilincselően izgalmasnak találta az esetet, és amikor évekkel később egyik diákja csaknem azonos történetet mesélt arról, hogyan lelte majdnem a halálát egy autóbalesetben, visszaemlékezett rá.

A történetet megosztotta tanítványaival, akik viszonzásképpen újabb eseteket regéltek rokonaik, barátaik hasonló halálközeli élményeiről. Évekkel később ezt a következtetést vonhatta le: „Harminc ember között biztosan akad egy, aki átélte vagy ismer valakit, aki átélte.”

Kutatásait tovább folytatta, majd megírta az Élet az élet után című könyvét, mely sokáig vezette a nemzetközi sikerlistákat.

Az emberek természetesen azelőtt is átestek halálközeli élményeken, mielőtt dr. Moody elmélyedt volna a témakörben. 

Amerika-szerte közismert dr. A. S. Wiltse esete (Skiddy, Kansas), akit tífuszos láz következtében nyilvánítottak halottá 1889 nyarán. Még a helyi templom harangját is megszólaltatták érte. Ám dr. Wiltse nem halt meg. Egy orvosi szaklap ekképpen idézi dr. Wiltse-t:

„Még a testemben voltam, de már nem volt semmi közös bennünk. Először tekintettem magamra megdöbbenéssel és örömmel… az orvos minden kíváncsiságával… a test és a lélek elválásának izgalmas folyamatát figyeltem.”

Ugyanebben a cikkben beszámol testen kívüli élményéről. Amint kisuhant a testéből, meglátott valakit kórházi szobája ajtajában. Amint dr. Wiltse közelebb lebegett hozzá, észrevette: a „karja minden látható ellenállás nélkül hatolt át az enyémen…gyorsan felnéztem az arcára, hogy lássam, érzékelte-e az érintkezést, de jelét sem láttam ennek. Csak állt ott, és a heverő felé nézett, amelyet éppen otthagytam.

A tekintetét követve megpillantottam saját holttestemet… meglepően sápadt volt… Arcának halványsága megdöbbentett… Tudom, fel akartam hívni magamra az emberek figyelmét, hogy vigaszt nyújtsak nekik, ugyanakkor meggyőzzem őket saját halhatatlanságukról… ott járkáltam körülöttük… de rám se hederített senki.

Azután felderengett a helyzet komikuma és hangosan kacagtam… milyen jól vagyok, gondoltam. Néhány perccel ezelőtt még borzalmasan éreztem magam.

Majd jött a halálnak nevezett változás, amitől annyira rettegtem. De már vége, itt vagyok, gondolkodó, élő emberként, sőt a gondolataim tisztábbak, mint valaha, és újra egészségesnek érzem magam: sosem leszek beteg többé már. Nem kell még egyszer meghalnom.”

Hirdetés