A Georgia Guidestones: Mi az üzenete a rejtélyes amerikai emlékműnek?

„Nem minden ősi emlékmű rejtélyes, és nem minden rejtélyes emlékmű ősi” – állítja előszavában az Egyesült Államok egyik legkülönösebb szimbolikus alkotásáról nemrég megjelent könyv.

A The Georgia Guidestones (A georgiai iránykövek) című mű olyan, mintha a Da Vinci-kód kasszasikere ihlette volna, de ez csak a látszat: a valóság ugyanis misztikusabb, mint Dan Brown regényei.

Az 1980-ban felavatott hatalmas gránit emlékmű – amelyet amerikai Stonehenge-nek is neveznek – minden szempontból egyedülálló: 38 éve ismeretlen az, hogy kik és miért emelték, üzenete pedig a legszélsőségesebb véleményeket váltotta ki azokból, akik értelmezni próbálták az alkotást. Vannak, akik az emberiség eljövendő aranykorát beharangozó kiáltványnak tartják, mások szerint épp ellenkezőleg: az illuminátus világdiktatúra elő­hírnöke, sőt maga „az antikrisztus tízparancsolata”.

Mélyen délen, Georgia állam szegletében található Elberton városa. Az alig né­hány ezres, álmos tele­pülés egyetlen nevezetessége, hogy itt bányásszák és dolgozzák fel a legtöbb gránitkövet az Egyesült Államokban. Elberton ezért büszkén nevezi magát úgy, mint a „világ gránitfővárosa”, ahol a legnagyobb munkaadó a helyi gránitüzem, a városka bankját pedig – ki gondolná – Gránit Banknak hívják. Itt nincsenek bevándorlók és elvándorlók sem sokan: az emberek generációk óta ismerik egymást.

Idegen a gránitfővárosban

Ebbe a déli városkába toppant be 1979 júniusában, péntek délután egy idegen, aki az elbertoni gránitüzem igazgatóját kereste. Szerencséje volt, mert a munkások már mind hazamentek hét­végére, de Joe Fendley még az iro­dá­já­ban ült. A kifogástalan üzleti ele­ganciával öltözött, középkorú férfi bemutatkozott – mint később kiderült, álnéven – és elmondta, hogy egy gránit emlékművet szeretne készíttetni. Az igazgató – aki úgy vélte, hogy egy szokásos érdeklődővel van dolga, aki sírkövet vagy sziklakertet akar rendelni – udvariasan közölte, hogy cége nem szolgál ki egyedi ügyfeleket, csak vállalkozóknak szállít a termékeiből.

A Robert C. Christian néven bemutatkozó férfi azonban nem tágított. Mint mondta, nem holmi hétköznapi dolgot szeretne, hanem egy olyan hatalmas emlékművet, ami „az emberiség fennmaradását hivatott szolgálni”. Rögtön fel is vázolta tervét, amely több óriási méretű gránittömbből állna, különleges módon elrendezve. „Olyan matematikai pontossággal kell felállítani, amihez mérnökök és csillagászok bevonására van szükség, mert az építmény asztronómiai iránytűként és időmérőként is szolgál majd. A feliratok lefordításához és elkészítéséhez pedig kiválóan képzett nyelvészeket kell felkérni. A méretek pedig azért fontosak,

mert az emlékműnek túl kell élnie majd egy esetleges apokalipszist is”

– mondta a titokzatos látogató, aki nyomban ár­ajánlatot is kért a projektre.

Fendley gyanakodva hallgatta a bizarr elképzelést, bár a látogató külseje nem utalt arra, hogy őrülttel lenne dolga. Ilyen méretű gránittömböket még Elbertonban sem készítettek, a különleges egyéb kérésekről nem is beszélve. Az igazgató a biztonság kedvéért olyan magas összeget mondott az ajánlatkérésre, amiről azt gondolta, hogy úgyis elriasztja a vendéget. Robert C. Christian azonban szemrebbenés nélkül bólintott, és megkérdezte, hogy hol van a legközelebbi bank, ahol letétbe helyezheti a kért összeget.

Fél órával később a vendég már a Gránit Bank elnökének irodájában állt, ahol szintén elmondta tervét, hozzátéve, szeretne repülőt bérelni, hogy a levegőből választhassa ki az emlékmű szá­mára megfelelő területet, amit természetesen szintén kész kiemelkedő áron megvásárolni. Wyatt Martin tapasztalt pénzember volt, aki tudta, hogy az emberek különcségeiből jó üzletet lehet csinálni, de a jó hírnevét is féltette, és nem akarta, hogy egy szélhámos miatt esetleg nevetség tárgyává váljon a városban.

Volt oka a gyanakvásra, mert a férfi elismerte, hogy nem a valódi nevén mutatkozott be. Mint mondta, amerikai patrióták egy kicsiny csoportját képviseli, akik – hozzá hasonlóan – nem akarják, hogy személyük elvonja a figyelmet az emlékműről és üzenetéről. Azt állította, hogy húsz éve tervezik a projektet, és most (1979-ben) érkezett el az idő a megvalósításra.

A bankelnök azonban kitartott amellett, hogy a megrendelő azonosítsa magát. „Robert C. Christian” két feltétellel volt erre hajlandó. Ragaszkodott hozzá, hogy a bankár titoktartási nyilatkozatot írjon alá, továbbá pedig vállalja, hogy az emlékmű elkészülte után minden, a projektre vonatkozó információt megsemmisít. Martin elfogadta a feltételeket, így a mai napig ő az egyetlen személy, aki ismeri a Georgia Guidestone megrendelőjének valódi nevét.

Titkát soha senkinek nem tárta fel. Csak annyit mondott el 2010-ben egy, a CNN-nek adott interjúban, hogy „Robert C. Christian” ismert, megbecsült személy volt, de a közvélemény sokkal jobban ismeri fiát, akitől egyébként az ezredforduló után nem sokkal értesült arról, hogy egykori ügyfele elhunyt. Ha nem is tudjuk azt, hogy ki volt R. C. Christian, üzenetét az elbertoni emlékmű mellett egy 1986-ban megjelent könyvecske is őrzi, amely a Common Sense Renewed (A megújított józan értelem) címet viseli. Ebben a szerző felszólítja a világot, hogy a közelgő pusztulás elől meneküljenek az értelem védőszárnyai alá.

„Nagy veszély korszakában élünk. Az emberiséget és a földön töltött gyermekkorának büszke teljesítményeit súlyos veszély fenyegeti. A tudásunk túlhaladta a bölcsességünket. (…) Előrehaladtunk a természettudományos ismereteinkben, de nem tudtuk kellően kordában tartani a primitívebb állati ösztöneinket.

Kezdjük elfogadni a jogrendet, de korlátozzuk ennek hatását: csak az egyénekre és kicsinyes politikai vitákra alkalmazzuk, miközben nem engedjük érvényesülni a nagy­szabású konfliktusok kezelésében. Betiltottuk a gyilkosság és az erőszak alkalmazását az egyéni viták eldöntésében, de nem találtuk meg a módját annak, hogyan tudnánk békésen megoldani a nemzetek közötti konfliktusokat” – írta az R. C. Christian álnéven megjelent könyv szerzője, aki művét elküldte az ENSZ valamennyi tagállama, valamint a nagy nemzetközi szervezetek vezetőinek is.

A titokzatos idegen egyébként összesen kétszer járt Elbertonban. Miután aláírta a szerződést, és kifizette a megrendelésért járó összeget, átadta az emlékmű részletes dokumentációját és fából készült makettjét. Megkérte Martint, hogy készítsen egy listát a javasolt helyszínekről, és értesítse arról, mikor tudja repülővel megtekinteni azokat. Azt kérte, hogy olyan helyet keressenek neki, amely néptelen, puszta környezetben áll, és távol esik minden turistalátványosságtól.

Néhány héttel később megtörtént a légi körút, és kiválasztották az Elberton közelében fekvő egyik félreeső dombot, amely egy nagy farm határán feküdt. A bankelnök elégedett volt a döntéssel, mert a gránitüzemből nem kellett messzire vinni a hatalmas kőtömböket, ráadásul a megvásárolt földterület a 77-es számú országútról is könnyen elérhető. Ügyfelének azonban inkább azt hangsúlyozta, hogy kiválóan választott, mert

a helyszín annak a pontnak a közelében van, ami az ősi cseroki indián legenda szerint a világ spirituális központja.

A megrendelő ezt követően soha nem bukkant fel újra a városban, és nem vett részt egy évvel később az emlékmű felavatásán sem. Minden utasítását levélben közölte, amelyeket a világ távol eső pontjairól adott fel, hol Kaliforniából, hol Párizsból, máskor pedig Indiából.

A munka közben precízen haladt: a helyi bányában kivágták az öt hatalmas kőtömböt, amelyet a gránitüzemben méretre vágtak, és rávésték az összesen tizenkét különböző nyelven készült feliratokat.

A grá­nittömbök felállításához a Georgiai Egyetem egyik csillagásza nyújtott segítséget,

mert a köveknek pontosan a megadott tájolásban kellett elhelyezkedniük a Nap, a Hold és a csillagok állásához igazítva.

Miután minden elkészült, közel egy évvel azt követően, hogy a megrendelő felbukkant Elbertonban, 1980. március 22-én, a tavaszi napéjegyen­lőséggel összehangolva, szerény ünnepség keretében felavatták az azóta világhírűvé – mások szerint hírhedtté – vált Georgia Guide­stonest.

Az eseményen felolvasták R. C. Christian rövid levelét, majd az Észak-Amerikai Emlékműépítők szervezetének elnöke, William G. Hutton beszélt:

„Néhány ezer év múlva, amikor civilizációnk már nem létezik többé, lehet, hogy a Guidestones utolsó emlékként marad fenn.”

Amerikai Stonehenge

Az emlékmű első ránézésre is az ősi angliai druida kultusz­helyet, a Stonehenge-et idézi – nem véletlenül. „A Stonehenge és más ősi emlékhelyek felkeltik a kíváncsiságunkat, de nem adnak útmutatást az emberiség számára. A Guidestones célja az, hogy korokon átnyúlóan képviseljen bizonyos gondolatokat. Reméljük, hogy ezek a néma kövek és a felirataik egyetértéssel és elfogadással találkoznak az eljövendő évszázadokban, és csendes jelenlétük szerény mértékben hozzájárul az értelem korának hajnalához” – írta könyvében az emlékmű tervezője.

A négy – egyenként közel hat méter magas – gránittömbből és egy fedő­lapból álló építményt a Stonehenge-hez hasonlóan úgy tájolták, hogy az égboltot tükrözze vissza.

A precízen elhelyezett réseken át a napsugarak mindennap délben az adott dátumra mutatnak, emellett tájolásuknak köszönhetően a napéjegyenlőséget és napfordulókat is követni lehet rajtuk, továbbá a boltozati nyíláson át lo­kalizálni lehet a Sarkcsillagot is az égen.

Az építményt azonban elsősorban a kőtömbökön látható üzenetek tették ismertté. R. C. Christian tíz irányelvben foglalta össze üzenetét. Mint könyvében leírta, nem parancsolatokat akart adni, hanem tanácsokat az emberiség szá­mára, mert „nyilvánvaló, hogy egyetlen vallásnak sincs monopóliuma az igaz­ságra”, és bár önmagát „Jézus Krisztus tanításainak követőjeként” mutatja be, a kereszténység egyetlen szervezett for­májával sem érez közösséget.

„A megfelelő alázat abból indul ki, hogy minden tudásunkat hiányosnak és feltételesnek tekintünk, amelyeket az új információk fényében mindig felül kell vizsgálnunk. (…) Az Istenről alkotott felfogásunk torz és elégtelen. Megszokásból továbbra is régi felfogásokat alkalmazunk, valamint azért is, mert még nem rendelkezünk ezeknél jobb eszmékkel, amit a helyükre állíthatnánk. Sok bölcs ember elismeri azt, hogy Isten az emberi értelem és érzékek számára szinte teljesen meg­ismerhetetlen” – írja, hozzátéve: az a tény, hogy az emberiség nem képes a tradícióit a folytonosan változó emberi ismeretanyaghoz formálni, a vallást kritika, sőt időnként nevetség tárgyává teszi.

Az alkotó számára a vallási vezetők tanításai csak addig tekinthetők legitimnek, amíg nem ütköznek a józan ítélőképességünkkel. „Hittel csak azt szabad elfogadni, ami hozzájárul az emberi boldogsághoz. Ezeket az eszméket csak akkor használhatjuk a tudományos megfigyelések határait súroló jelenségek vizsgálatára, ha nem engedjük meg, hogy a hit felülírja a racionális képességeinket” – írja R. C. Christian.

Ezek a deista nézetek a Guidestones üzeneteiben is visszatükröződnek. A tíz irányelv nyolc különböző nyelven került fel a négy gránittömb két-két oldalára. Az angol mellett a szöveg spanyolul, szuahéli, hindi, héber, arab, kínai és orosz nyelven olvasható.

R. C. Christian szerint azért választotta ezeket a nyelveket, mert kiemelkedőek a „történelmi jelentőségük, és a földön most élő emberekre gyakorolt hatásuk alapján”. A nyolc élő nyelv mellett a fedőkő négy oldalára vésett felirat ókori nyelveken jeleníti meg az összefoglaló üzenetet. Egyiptomi hieroglifák, babiloni ékírás, valamint ógörög és szankszrit írással rögzítették ezt a mondatot:

„Legyenek ezek iránykövek az Értelem Kora felé”.

10 rejtélyes mondat

A tíz irányelv így szól:

Gondoskodj arról, hogy az emberiség 500 millió fő alatt maradjon, folyamatos egyensúlyban a természettel.

Irányítsd bölcsen az utódnemzést – folyamatosan javítva az állóképességet és a sokféleséget.

Egyesítsd az emberiséget egy új élő nyelvvel.

Szabályozd a szenvedélyt, a hitet, a hagyományt és minden dolgot hangolj össze az értelemmel.

Védelmezd az embereket és a nemzeteket igazságos törvényekkel és pártatlan bíráskodással.

Hagyd, hogy a nemzetek önmagukat igazgassák, de a vitás külső ügyeiket nemzetközi bíróságon döntsék el.

Kerüld a felesleges törvényeket és a haszontalan bürokráciát.

Tartsd egyensúlyban a személyes jogokat a társadalmi kötelességekkel.

Becsüld meg az igazságot, a szépséget és a szeretetet, keresve közben a végtelennel való harmóniát.

Ne légy rosszindulatú daganat a föld testén. Engedj teret a természetnek.

A fenti mondatok – és az egész emlékmű – értelmezéséről 36 éve zajlik a vita. A Guidestones tisztelői közül az egyik leismertebb Yoko Ono, aki egyik 1993-ban megjelent albumán „Georgia Stone” címmel egy hangmontázzsal emlékezett meg az alkotásról.

John Lennon özvegye mellett az emlékművet hamar felfedezték az „ősi vallás”, a wicca hívei is. Nem sokkal az avatóünnepség után két atlantai boszorkánypap, John és Jodi Minogue is „felszentelték” egy misztikus rítussal az alkotást, hogy „a belőle áradó pozitív energiák az egész világot elérjék, és elhozzák az emberiség számára az új kort”.

A wicca-hívők szerint a Guidestones egyfajta „csillagkapu”, amely a kozmosz kicsinyített mintájaként megnyitja az utat a láthatatlan világ felé.

Az „Ami lenn, az van fenn, és ami fenn, az van lenn, így válik minden eggyé” ősi mágikus elve alapján abban hisznek, hogy a Guidestones az „égbolt tükörképe” segítségével a beavatottak az univerzum rendjébe is be tudnak avatkozni.

Atlantisz kövei

Mások az „archeoasztronómia” irányából próbálják értelmezni a georgiai emlékművet. Ez a vitatott tudomány – sokak szerint áltudomány – azt állítja, hogy a történelem során az emberiség a föld számos pontján emelt olyan építményeket, amelyek az égbolt és az égitestek mozgásának titkait őrzik.

A feltételezések szerint az olyan híres, kőből készült emlékművek, mint a Stonehenge, az egyiptomi, valamint a mexikói maja és inka piramisok – valamint a ma már nem létező bábeli torony – olyan pontos csillagászati ismereteket tükröznek, ami azt bizonyítja, hogy az ősi né­pek értették az égbolt titkait, és ezt a tudásukat át akarták örökíteni az utókor számára. A feltételezések szerint ezek a kultúrák tudták azt, hogy a földre katasztrófa vár, és azért építették a hatalmas kőszerkezeteket, hogy üzenetük túlélje az apokalipszist, és az emberiségnek lehetőséget adjon az újrakezdésre.

Ennek a felfogásnak a görög és a zsidó történeti hagyományban is volt előképe. Az i. e. 4. században élt görög filozófus, Platón feljegyzése szerint, amelyet a Timaiosz és a Kritiász című műveiben örökített meg, a földet a múltban több apokaliptikus kataklizma érte, részben víz, részben tűz által. Ezek közül egy azonban különösen pusztító volt: „Rendkívüli földrengések és özönvizek támadtak… és Atlantisz szigete is a tengerbe merülve eltűnt.”

Platón leírása alapján Atlantisz igen magas szellemi és technikai fejlettséget ért el. A hagyományok szerint a birodalom alapítói egy isten (Poszeidón) és egy halandó nő (Kleitó) viszonyából született rendkívüli tehetségű lények voltak. A sziget első királyáról, Atlaszról kapta nevét, és olyan gazdag volt, hogy a létfenntartás senkinek nem okozott gondot, sőt a gazdagságot jelentő természeti kincsek is szabadon hozzáférhetőek voltak mindenki számára.

A szigetállam középpontjában a Kleitónak és Poszeidónnak szentelt templom állt. Erre a helyre hozták fel évente, évszakonként az első terményeket a birodalom minden részéből áldozati ajándékként.

A templom udvarából két forrás fakadt, amelyekről Platón ezt írja: „A hideg, illetve meleg vizű forrást pedig, melyek bősége kimeríthetetlen, vize kellemessége és kiváló minősége folytán csodálatosan alkalmas volt, úgy használták fel, hogy épületeket emeltek köréjük, s a víz jellegének megfelelő fákat ültettek”. E központ köré épült ki – koncentrikus körökben – a birodalom fővárosa, széles mesterséges csatornákkal és fényűző épületekkel.

A birodalom törvényei a legenda szerint magától Poszeidóntól származtak, amelyet egy ércoszlopra vésve őriztek meg a sziget közepén álló templomban. Az uralkodók e törvények alapján, valamint mágikus rítusok révén kormányozták országukat, amelyet tíz régióra osztottak fel. A béke és bőség aranykora sok nemzedéken át fennmaradt: „Amíg az isten [Poszeidón] természete elég erős volt bennük, engedelmeskedtek a törvénynek, és jó barátságban éltek a velük rokon isteni világgal.”

A harmónia azonban egy idő után megbomlott: „Midőn az isteni rész tünedezni kezdett bennük, mert gyakran és sok halandó elemmel keveredett, és túlsúlyba került az emberi jelleg…, elkorcsosultak.” A romlás Platón szerint kivívta az égiek haragját, akik egy éjszaka mindenestől elpusztították Atlantiszt.

Az elveszett aranykor és az „új kor Atlantisza” az ókor óta számos misztikus szerző és mozgalom figyelmének a középpontjában állt, és számos vélemény szerint ebbe az utópisztikus várakozásba illeszkedik a georgiai emlékmű is.

Josephus Flavius, a neves első századi zsidó történetíró szerint már az első emberpár is készült egy globális katasztrófára. Flavius szerint az özönvíz előtt élt generációk annak érdekében, hogy az általuk összegyűjtött tudás és felfedezések ne vesszenek el, „Ádám jövendölése alapján, miszerint a világ egyszer tűz ereje által, egy másik alkalommal pedig a vízáradat ereje által fog elpusztulni, két oszlopot emeltek; az egyiket téglából, a másikat kőből, és mindkettőre feljegyezték az általuk megismert tudást és bölcsességet. Azért mindkettőre, hogy amennyiben a téglából készült oszlopot az özönvíz elpusztítaná, akkor a kőoszlop megmaradjon az utódok számára” (A zsidók története, I. könyv 70–71.) Flavius művében azt is megjegyzi, hogy könyve megírásakor ez az ősi tudást megőrző kőoszlop még megvolt, „Szíriád földjén”.

Rózsakeresztes megrendelő?

Voltak, akik a Guidestones titkát a megrendelő által használt álnévből igyekeztek megfejteni. A rejtélyes férfi Robert C. Christian néven mutatkozott be Elbertonban, és későbbi könyvét is R. C. Christian néven jegyezte. A feltételezések szerint a név a középkori rózsakeresztes mozgalomra utal. Az egyik legtitokzatosabb titkos társaságot állítólag egy ezoterikus ismeretekben jártas teológus-tudós, bizonyos Christian Rosenkreutz alapította. A szervezet jelképe a rózsakereszt lett. A legenda szerint Doktor Rosenkreutz zarándokként bejárta a Közel-Keletet, és ott ismerte meg török, arab és perzsa bölcsektől, köztük szufi és zoroasztriánus misztikus mesterektől „az ősi tudást”.

A rózsakeresztesekről annyi ismert, hogy a nevük először két anonim kéziratban tűnt fel a 17. század elején. Az 1614-ben megjelent, Fama Fraterniatis de R. C. (Az R. C. Testvériség felfedezése) című írás egy német tudós, „C.R.C. testvér” életét mutatja be, aki a keletről származó tudományát hiába próbálta megismertetni Európa fejedelmeivel és tanult emberivel. Sok éves keserű tapasztalata az elutasítás és a gúny volt, mert kora nem volt hajlandó elismerni, hogy ilyen sok ismeretlen tudás származhat Európán kívülről. „C.R.C. testvér” ezért egy kicsiny csoportot alakított – előbb három, majd hét emberből –, amelyet A Rózsa Kereszt Testvériségnek nevezett el.

A kézirat és egy évvel később megjelent folytatása (A Rózsa Kereszt Testvériség hitvallása) bejárták a kontinenst. Az „ősi múlt igazságait” hirdető írások nem kisebb célt fogalmaztak meg, mint az „emberiség univerzális reformját”.

Az írásokon kívül soha semmilyen konkrétum nem derült ki a rózsakeresztesekről. A számtalan találgatás ellenére a mai napig nem tudni, hogy valóban létezett-e ez a „Testvériség”, voltak-e és ha igen, kik ma a tagjai. Voltak, akik a 14. század elején feloszlatott Templomos Lovagrend utódainak gondolták őket, mások a gnosztikus keresztény eretnek mozgalmak, például a katarok hatását látják az írásaikban. A katolikus ellenreformátorok igyekeztek a lutheránusokat gyanúba hozni a misztikus írásokkal. A természettudományt, matematikát és alkímiát ötvöző mágikus tanításoknak azonban az elmúlt 400 évben nagyon sok követője támadt: a feltételezések szerint a rózsakeresztes tanok többek között a felvilágosodás, a szabadkőműves mozgalom, a 19. századi teozófia, a modern nácizmus és a posztmodern New Age alapítóira is hatottak

forrás: Morvay Péter – hetek.hu