A Tai Chi Chuan atyjának Chang San-fenget, a 14. században élt taoista szerzetest tartják. Hosszú megfigyelés után Chang arra a megállapításra jutott, hogy a legtöbb harcművészeti formagyakorlat túl erőteljes és túlságosan függ a fizikai erőtől.
Egy nap tanúja volt egy kígyó és egy madár párviadalának. Ennek a harcnak a zaja megzavarta meditációját, így előbújt szerzetesi cellájából, és figyelte őket.
Észrevette, hogy a madár zuhanórepülésben támadott és vadul csípett és karmolt a kígyó felé, ennek ellenére a kígyó hajlékony mozdulataival nemcsak kivédte a támadást, hanem maga is próbált odavágni. Azonban amikor a kígyó támadott, a madár egyszerűen elfordult és szárnyaival eltérítette a csapást.
Chang egy éjszaka álmot látott, melyben az uralkodó meglátogatta őt és utasította, hogy tanítsa a tao titkait, amelyet a madár és a kígyó esete szemléltetett.
A következő napon elkezdte az új, meditatív harcművészeti forma megteremtését, amely a belső Chi-energiára és azokra a taoista elvekre támaszkodik, amelyek szerint az elhajlás legyőzi a támadást és a lágy erősebb a keménynél.
Néhány régebbi állatos gyakorlat és shaolin kung fu mozdulatok összekapcsolásával, a jin és a jang taoista elméletével, valamint a lágyról és keményről vallott eszméjével Chang megteremtette a Tai Chi alapvető „13 tartás”-át.
Ezek a testtartások megfelelnek a Ji Csing (Változások Könyve) elnevezésű ősi kínai kinyilatkoztatás nyolc alapvető szakaszának, és a kínai orvoslás öt elemének, amelyek a víz, a fa, a fém, a tűz és a föld alkot. Az új harcművészet, a Tai Chi Chuan lassú, meditatív mozdulatokra, valamint a test belső Chi-energiájára történő összpontosításra épült.
A Tai Chi formagyakorlatok közül a rövid yang-stílusú formát a legegyszerűbb elsajátítani és végrehajtani bármilyen korú és fizikai képességű embernek.
