Aki mindennapi életét rítussá alakítja, nem lesz kitéve annak a veszélynek, hogy az ezotéria a világ elől való menekvés eszközévé válik számára.
Nem szabad, hogy az ezotéria eltávolítson bennünket a földi világtól, hanem segítenie kell abban, hogy földi létünket átlényegítsük, megváltsuk vele.
Azok, akik megvetnek mindent, ami alsó, földi, anyagi természetű, és mint tisztátalant, sötétet, mocskosat kínosan kerülnek – csak hogy a fenthez, a mennybélihez, a tisztához fordulhassanak -, veszélyes útra lépnek.
Számukra az ezotéria csak menekülést jelent egy olyan problematika elől, amelyet nem képesek kézben tartani. Az ezotéria sajnos éppen azokra az emberekre gyakorol különösen nagy hatást, akik a mindennapi élettel, az anyagi világ problémáival nem tudnak megbirkózni – ezért aztán ezoterikus körökben meglehetősen egyenlőtlen a viszony a valódi beavatottak és a világ elől menekülő neurotikusok között.
Dion Fortune igen pontosan fogalmazza meg ezt a problémát: „A misztikusnak először a formák szintjén kell betöltenie feladatát, s csak ezután húzódhat vissza a formák világából. Ha mohón ráveti magát a misztikus ösvényre, a káosz és nem a fény világába kerül.”
„Aki természetétől fogva a misztikus ösvény követésére hajlik, annak ellenszenves a formák fegyelme, s túl nagy a kísértés, hogy a formák szintjén feladja az élettel való küzdelmet, s mielőtt arra megérett volna, felsőbb szintekre húzódjék vissza. A forma – edény, amely mindaddig körülveszi a folyékony tudatot, míg az meg nem szilárdul annyira, hogy ne tudjon szétfolyni többé.”
„Ha túlságosan korán széttörjük az edényt, a tudat a formátlanba hull, ahogyan az agyag is szétesik, ha korán vesszük le róla az öntőformát. Ha egy misztikusnál szétesésre utaló jelek lépnek fel, tudjuk, hogy túlságosan korán törte szét az öntőformát, s hogy vissza kell térnie az anyag fegyelméhez, míg a forma világát el nem sajátítja.”
A forma világa úgy sajátítható el jól, ha ezoterikus törvények szerint kezdünk rákérdezni saját sorsunkra. Elsősorban ezt kívánja elősegíteni ez a könyv, ezért tekintsük át még egyszer e gondolat alapstruktúráját. Minden fáradozásunk célja az, hogy felébresszük az alvót, s megtanítsuk látni a valóságot.
Aki engedi tudatát felébreszteni, s megtanulja, hogyan tartsa nyitva a szemét, az a valóság egyre újabb dimenzióit fogja felfedezni, amelyeket nem is sejtett, amíg aludt. A benne felébredt vágy a valóság egyre tökéletesebb megismerésére rábírja majd, hogy tudatát egyre jobban kitágítsa, s így a valóságot egyre több nézőpontból szemlélve fogadja be.
Ezen az úton az a legproblematikusabb jelenség, hogy tudatunk a polaritásokra hasadt valósággal találkozik. Csupa ellentét között találjuk magunkat – pedig milyen mélyen vágyódunk az egységre.
Ha valaha is el akarjuk érni ezt az egységet, meg kell tanulnunk úgy egyesíteni magunkban a látszólagos ellentéteket, hogy azok fejlődésünk lépcsőfokaivá váljanak. Önmagunkat korlátolt tudatként élj ük meg, ezt a korlátolt tudatot nevezzük „én”-nek – s ezzel szemben áll a külvilág, amelyet „nem én”-ként érzékelünk. A bölcsek azt állítják, hogy az ember mint mikrokozmosz analógiája a makrokozmosznak – így a „külső” a „belső” tükörképe.
Ezek szerint az önismeret a világ megismeréséhez vezet, s a világ megismerése önmagunk megismeréséhez. Ezen a fokozaton kell megtanulnunk, hogy nem a külső körülmények áldozatai vagyunk – amint azt eddig hittük -, hanem létünk minősége teremti külső világunk minőségét.
Elsajátítjuk a rezonancia törvényének tudatos alkalmazását, és amint változunk, fokozatosan elég érettek leszünk ahhoz, amit külvilágunkban érzékelni és megélni szeretnénk.
Szükségképpen megbékélünk mindennel, ami van, s felfedezzük, hogy minden úgy jó, ahogy van. A megbékéléssel azonban új dimenziók nyílnak meg előttünk, új összefüggések, amelyek rejtve maradnak azok előtt, akik feleselnek a valósággal. Szemünk megszűnik a világot horizontális szintekben látni, s felfedezi, hogy ezeket a szinteket függőleges princípiumláncok szövik át.
Mivel minden jelenség csak valamely ősprincípium meghatározott kifejeződése, egyszerre csak az egész jelenségvilág e magasabb valóság hasonlataként jelenik meg előttünk, és lassan megértjük, mit is akart kifejezni Hermész Triszmegisztosz a következő szavakkal:
„Amint fenn, úgy lenn.”
Akárhová nézzünk is, semmi sincs nyugalomban, minden folyik, változik, módosul: s mivel ez a szakadatlan változás célirányosnak tűnik fel előttünk, fejlődésnek, evolúciónak nevezzük. Fejlődés azonban csak tanulási folyamatokon keresztül jöhet létre – a tanulási folyamatok viszont problémamegoldásokhoz kötődnek.
Így végül is a problémában ismerhetjük fel minden fejlődés motorját, s így fogjuk fel, hogy minden probléma kihívás, s hogy cselekedve kell átélnünk ahhoz, hogy megoldhassuk, s megválthassuk „problémásságától”.
Felhasznált irodalom: Thorwald Dethlefsen – A Sors Mint Esély
