Főoldal / Ezotéria / Az elme elfelejtett rendeltetése

Az elme elfelejtett rendeltetése

Az elme egy csodálatos remekmű, amelyben kimondhatatlanul hatalmas lehetőségek rejlenek. Ezek a rejtett lehetőségek azonban a legtöbbünkben kihasználatlanul maradnak, mert nem mi irányítjuk az elménket, hanem az elménk irányít minket.

Elménk, mint egy vezető nélkül őrülten száguldó autó rohan át velünk az életen, ezzel állandó szenvedést és bánatot okozva nekünk. Ha azonban irányítani tudnánk az elménket, akkor teljesen megváltozna az életünk. Akkor ez a jelenlegi őrült száguldás egy csodálatos, kreatív tánccá változna át, amely szenvedés helyett boldogsággal ajándékozna meg minket. A kérdés tehát az, hogy vehetnénk át az ellenőrzést az elménk felett?

Az elme természete

Ahhoz, hogy valamit irányítani tudjunk, ismernünk kell azt. Legelőször tehát az elménk természetét kell megismernünk ahhoz, hogy irányítani tudjuk azt. A legfontosabb dolog, amit tudnunk kell az elménkről az, hogy az elme nem valami, ami önmagában létezik, mint egy tárgy. Az elme nem egy dolog, hanem egy folyamat.

A gondolatok szüntelen, folyamatos áramlásának a folyamata. A gondolatoknak ezt a folyamát észleljük mi elmeként. Ha pedig a gondolatok eltűnnének, akkor velük együtt eltűnne az elme is, mert ez a kettő csak együtt létezhet.

A gondolatok természete pedig az, hogy állandó mozgásban vannak, és ez a mozgás szinte automatikusan létrehozza az elmét. A gondolatok állandóan jönnek-mennek. Ha megpróbáljuk erőszakkal háttérbe szorítani őket, akkor ez komoly erőfeszítések árán csak rövid időre sikerülhet, hogy aztán újult erővel jelenjenek meg újra.

Az elménk működésének az egyik legfontosabb jellemzője az, hogy állandóan kóborol, így mintegy automata üzemmódban működik. Az elménk ébren töltött időnk nagy részében általában vagy a múltban vagy a jövőben kóborol, gondolatban vagy múltbeli élményeinkkel, sérelmeinkkel, vagy jövőbeli céljainkkal, félelmeinkkel foglalkozunk.

Elménk működésének másik fontos jellemzője az, hogy folyamatosan értékel. Ez azt jelenti, hogy az élményeinket nemcsak megéljük, hanem jóként vagy rosszként kategorizáljuk azokat. Mindent és mindenkit megítélünk, ami történik velünk, vagy akikkel találkozunk az életünk során. Ez a kategorizálás aztán egy eltorzult világészleléshez vezethet, mert ezek alapján a kategóriák alapján értelmezzük a bennünket ért új élményeket.

Ha egy élményünket rossznak ítéltük meg, akkor hajlamosak vagyunk arra, hogy ezt a kategóriát a jövőben is fenntartsuk és megerősítsük. Ezáltal szelektívvé válik az észlelésünk, mert csak azokat az ingereket vesszük észre, ami megerősíti a kategóriába sorolásunkat, ami annak ellentmond, a fölött pedig elsiklik a figyelmünk.

Az elménk harmadik fontos jellemzője az, hogy állandóan történeteket, sztorikat gyárt. Ezeknek a történeteknek pedig sokszor katasztrofális kimenetelük van.

Továbbá például eszembe juthat, hogy nyitva hagytam-e a lakásom ajtaját. Az elme pedig rögtön egy egész történetet gyárt e gondolat köré: nyitva hagytam, betörtek hozzám, ellopták az értékeimet, a rendőrség pedig ahelyett, hogy a betörőket keresné, engem fog nyaggatni felesleges kérdésekkel.
Általában ezeknek a sztoriknak a végeredményét és érzelmi következményeit éljük meg. A sztorik másik típusa velünk foglalkozik, hogy kik és milyenek vagyunk, mit kellene vagy kellett volna csinálnunk. Ezeknek a sztoriknak az összessége alkotja a személyes történetünket.

Egy bolond játék

Az emberek többsége tehát a gondolataikkal és a személyes történetükkel, tehát az elmével azonosul. Nagyon sokan közülünk nem vagyunk megelégedve azzal, akik vagyunk és szeretnénk, ha a személyes történetünk szebb és jobb lenne. Ezért alkotunk egy gondolatképet arról, hogy milyen legyen a személyes fejlődésünk, hogyan tudnánk az elménk működését hatékonyabbá tenni.

Ennek a gondolatképnek az elérése érdekében pedig egy bolond játékba kezdünk, ugyanis megpróbáljuk irányításunk alá vonni az elménket, és ezzel irányítani a saját fejlődésünket. Mivel azonban nem ismerjük az elme természetét, ezért ez a vállalkozásunk eleve kudarcra van ítélve.

Azért bolond ez a játék, mert tulajdonképpen az elme egyik fele akarja irányítása alá vonni annak a másik felét. Az elménk saját maga egyik részét, a személyes fejlődésünkről alkotott gondolatképet jónak kategorizálja, az elme másik felét pedig, amin változtatni akarunk, azt rossznak bélyegzi meg.

Gondolatképek harcolnak tehát egymás ellen, próbálnak egymás fölé kerekedni, bevetve a szelektív észlelés és a sztori gyártás fegyverét is. Ez a harc folyik aztán sokunknál egész életünkön keresztül, váltakozó sikerrel. Van, amikor úgy érezzük, hogy haladunk, fejlődünk, jobbá válunk, míg aztán néhány hét, hónap vagy év múlva a kétségbeesés mélységeiben találjuk magunkat.

Sokan játsszuk ezt a bolond játékot egész életünkben, mert nem jövünk rá arra az egyszerű tényre, hogy az elménk nem győzheti le önmagát.

Legföljebb nagy erőfeszítések árán elnyomjuk, elfojtjuk azt, amit rossznak gondolunk magunkban. Ez azonban csak egy látszat nyugalomhoz, látszat személyiségfejlődéshez vezet el bennünket, mert az erőnk csökkenésével az elfojtott erők újra elárasztanak bennünk, semmivé téve minden addigi fejlődésünket.

A megengedés szabadsága

Megállapíthatjuk tehát, hogy az elménk irányításához az út nem annak az erőszakkal történő elnyomásán keresztül vezet. Az elmét hétköznapi értelemben véve nem lehet irányítani. Egyrészt azért, mert csak a működésében létezik, másrészt pedig azért, mert nincs, aki irányítsa azt. Az elme egyik fele, mint láttuk nem irányítja, hanem csak elnyomja az elme másik felét.

Ahhoz, hogy az elménket irányítani tudjuk, ki kell lépnünk abból. Ez sokunk számára talán meglepő kijelentés, mert magunkat teljesen az elmével és annak a működésével azonosítjuk. Amíg erős ez az azonosulás, addig nem is fogunk tudni kilépni az elmének ebből az őrült táncából, hanem csak elszenvedjük annak a következményeit.

Napjainkban azonban már egyre többen érezzük és tapasztaljuk azt, hogy mi többek vagyunk, mint az elménk, mint a gondolataink és érzéseink, valamint az azokból összeálló személyes történetünk.
Figyelmünket nem köti már teljesen le a személyes történetünk mesélése és az azzal való azonosulás, ezért egyre inkább érzékennyé válunk életünk mélyebb dimenzióira. Kezdjük észre venni a gondolatok közötti szüneteketben és kezdünk megnyílni ezeknek az elmén túlra vezető kapuknak.

Ezekben a gondolatok közötti szünetekben ugyanis nem működik az elme, nincs ott, egyszerűen eltűnik. Ami megmarad az a gondolatok nélküli éber figyelő tudatosság. Ha gyökeret verünk ebben az éber tudatosságban, akkor vesszük észre azt, hogy ez a figyelő éberség megengedő az elmével és annak a működésével szemben.

Rájövünk ugyanis, hogy nincs semmi baj a gondolatokkal, nincs semmi baj az elme működésével. Felesleges harcolni az elmével szemben, mert az nem ellenség, hanem csak egy műszer, ami irányítás nélkül ilyen kaotikusan működik. Csakis akkor tudjuk igazán megismerni a gondolatok természetét és az elme működését, ha nem kötődünk hozzá, ha már nem tekintünk rá ellenségként.

Ekkor az a szeretettel figyelő éber tudatosság előtt feltárja a titkait, és mi meglátjuk az elme finom árnyalatait, a játékokat, amelyeket játszik és az álmokat, amelyeket sző.

Az elme irányítása

Ez a megengedő, kötődésmentes éber figyelő hozzáállásunk az elme működéséhez elvezet bennünket a gondolkodás erőfeszítés nélküli leállásához. Ha pedig megszűnik a gondolkodás, elmarad a gondolatok szüntelen áramlása, akkor eltűnik az elme is, megszűnik működni. Ekkor önazonosságunkat már nem az elmével való azonosulásban keressük, hanem megtaláltuk igazi középpontunkat, igazi valónkat, az éberen figyelő tudatosságot.

Ekkor ismerjük fel azt is, hogy a gondolatok és az elme nem tűntek el, hanem csak nyugvó állapotban vannak. A gondolatokhoz és az elméhez való viszonyunk ekkor teljesen megváltozik. Ha szükséges, akkor gondolkodunk, használjuk az elmét, ha nincs rá szükség, akkor félre tudjuk tenni.

Már nem az elme az úr az életünkben, mert az engedelmes eszközünké vált, amit a döntésünk alapján használunk, vagy nem használunk. Igazából csak most jövünk rá arra, hogy milyen csodálatos eszköz az elme és most tudjuk azt a rendeltetésének megfelelően használni.

Az elmének pedig az a rendeltetése, hogy a kapcsolódás eszköze legyen és hogy azon keresztül kapcsolódjunk a világhoz és egymáshoz. Az éber tudatosság által használt elmén keresztül alkotó energiák áramlanak ki a világba és hoznak létre csodálatos harmóniát abban.

Részlet Frank M. Wanderer: Csendes forradalom.  A Tudat evolúciója című könyvéből / charoninstitute.wordpress.com

Hirdetés

A weboldal cookie-kat használ a szolgáltatások minőségének javítására. További információ

A sütik kezelésére vonatkozó EU-s irányelvek előírják, hogy az adott honlap látogatóiról csak előzetes, megfelelő tájékoztatással társított, egyértelmű és önkéntes hozzájárulásukkal lehet adatokat gyűjteni. A süti egy olyan információ csomag, melyet az internet böngészése során a szerver hoz létre és egy ún. időpecsét alapján egy előre meghatározott ideig tárolódik a felhasználó gépén. Jellemzően olyan honlap látogatási információkat, mint a böngészési előzmények, érdeklődési kör, de tárolhat jelszavat és webshop esetében bevásárlókosár tartalmat egyaránt. A sütikben tárolt adatok alkalmasak a visszatérő vagy az oldalon már regisztrált látogató beazonosítására, így az általuk preferált információk és előzmények alapján támogatják azokat a weboldal szolgáltatásokat és funkciókat, melyek a látogatót leginkább érdekelhetik, így képesek a felhasználói élmény növelésére.

Bezár