„Csak azt hiszem el, amit a saját szememmel látok” …”Energiák meg rezgések… hiszem, ha látom”…
– ilyen és ehhez hasonló mondatokat hallhatunk a megrögzött realistáktól… A következő kis kiruccanásból kiderül, miért vicc ez, és mivel győzhetjük meg az értelmünket, ha időnként ilyen szöveggel bizonytalanít el minket.
Tény, hogy a minket körülvevő valóságnak csak egy parányi részét vagyunk képesek megismerni az érzékszerveinkkel. A fény spektrumának csupán nyolc százalékát vagyunk képesek érzékelni a szemünkkel.
Nem vagyunk képesek felismerni a valóságot. Ez azt jelenti, hogy
a valóság 92 százaléka el van zárva a szemünk elől.
A többi érzékszervünk esetében pedig még rosszabb a helyzet. Bár tudunk erről a 92 százalékról, úgy teszünk mintha nem létezne. Mégpedig azért mert nem tudjuk észlelni. Vagyis a saját érzékelésünkben jobban bízunk mint a valóságban.
Meg kell tehát állapítanunk, hogy az, amit mi valósnak érzünk, valójában nem is az. Igen jól szemlélteti ezt az a régi történet, amelyben néhány vak megtapogat egy elefántot. Az aki a lábát tapogatja, azt mondja. „Az elefánt kerek és kemény.” Egy másik, aki az ormányát fogja, így szól:”Az elefánt vékony és folyton ide-oda leng.”
Ugyanígy alkotunk képet mi is: sajátságos képzetté egészítjük ki azt a keveset, amit észlelünk és meg vagyunk győződve róla, hogy ez a valóság. Mely szempontok szerint formáljuk a képet? Azok szerint, amelyeket már ismerünk! És azok a dolgok, amelyeket az érzékszerveinknek köszönhetően már ismerünk?
Mi a helyzet azzal az elenyésző nyolc százalékkal, amelyet érzékelni tudunk? Valóban teljes egészében észleljük?
Amit nem „érzékelünk”, az számunkra nem létezik.
Még ha csupán a valóság nyolc százalékát teszi is ki, ez mégis több millió különféle benyomást jelent mindennap. Hangokat, zajokat, képeket, gondolatokat, szavakat, zenét, lármát… Reagálunk a veszélyre, az érzelmekre, az idegességre és a sebességre; levelekre, telefonhívásokra és e-mailekre válaszolunk; döntünk magunkról és másokról; könyveket, magazinokat és szaklapokat olvasunk; reklámokkal bombáznak bennünket: csalódásokat és visszautasításokat élünk át, érzéseket és gondolatokat közlünk másokkal.
Nap mint nap rengeteg információt dolgozunk fel. A legtöbbjén nem is tudunk igazán elgondolkodni. Valamiről gondolkodni ugyanis azt jelenti, hogy időt szánunk rá. Ám éppen az idő az, ami korlátozottan áll rendelkezésünkre. Ennélfogva a tudat nem akar és nem is képes mindent feldolgozni, hiszen az jócskán meghaladná a kapacitását.
Ezért sok dolgot egyszerűen kikapcsol. Főleg azokat, amiket már ismer. Miért is kellene vészriadót fújnia minden közeledő autó miatt? Vagyis a legtöbb dolgot, amit már ismerünk, magától értetődően és tudattalanul kirekeszti, hogy elegendő időt szánhassunk azokra a dolgokra, amelyek fontosak a számunkra.
Ha például a buszmegállóban állunk, később biztosan nem fogjuk tudni megmondani, hány autó ment el előttünk. Ez egyszerűen nem volt olyan fontos, hogy foglalkozzunk vele. Mint ahogyan az sem, hogy ki mikor szállt le vagy fel, és hányan mentek át az utolsó lámpánál az úton.
Lehet, hogy az újságra figyelünk inkább, vagy gondolatban még a párunknál időztünk, esetleg a következő munkahelyi megbeszélésre gondoltunk. A felfogható világnak mindig csak egy aprócska szeletét tudatosítjuk magunkban. Nevezetesen azt, amit fontosnak és helyesnek tartunk. Másodpercenként kb 11 ezer benyomás ér bennünket, s rögzül az agyunkban anélkül, hogy tudnánk róla.
Tudatosan másodpercenként csupán kilenc benyomást észlelünk. Ez azt jelenti, hogy a tudatalattink rengeteg olyan dolgot is rögzít, amiről mit sem tudunk. Tudatosan a minket érő hatásoknak csupán az ezredrészét érzékeljük.
Az összes dolog nyolc százalékának csupán az ezredrészét észleljük tudatosan, és ezt tartjuk a mindent átfogó valóságnak. Tehát az a valóság, amelyet átélünk, elenyészően csekély ahhoz a valósághoz képest, amely körülvesz bennünket. A világot nem tudjuk a maga teljességében érzékelni.
Tudatosan, de többnyire inkább tudattalanul napjában ezerszer is eldöntjük, hogy mire irányítsuk a figyelmünket. Más pedig nem létezik számunkra.Ha bizonyos dolgokat elég sokáig kizárunk a látóterünkből, még azt sem hisszük, hogy azok mások számára létezhetnek. Csakhogy ez nem igaz. Ez csupán az értelem kísérlete arra, hogy három mozaikkockából rakjon össze egy képet.
Az ezrével körülötte heverő többi mozaikkockát nem veszi észre, azok nem illenek a képébe.Így győzi meg magát arról, hogy az észlelése helyes, azt tükrözve ezzel, hogy semmi más nincs azon kívül, amit átélünk.
„Nem hiszem, hogy másképpen is lehetne léghajózni, mint ballonnal.” (Lord Kelvin, fizikus)
De mi a teendő, ha részletekben gazdag képet szeretnénk kapni, ha egy több lehetőséget kínáló, színesebb valóságban szeretnénk élni? Ha egy másféle valóságot szeretnénk az életünkbe vonzani? Az első dolgunk az, hogy tudatosítjuk magunkban: valóban több minden létezik, mint amiről eddig tudomást vettünk. A tudat csak azt veszi mélyebb szinten is tudomásul, amit már legalább háromszor hallott vagy látott.
