Vajon ki ne tapasztalta volna, hogy – mondjuk – mosogatás vagy a reggeli öltözködés közben egyszer csak valami az agyába villan: kórházi ágyon fekszik az épp táborozó gyerek, vagy egy határozott hang azt súgja: ne ülj ma autóba, ha jót akarsz…
Ilyenkor egy pillanatra megállunk, esetleg bele is sápadunk, aztán rohanunk telefonálni a gyereknek a táborba, és csak nagyon-nagyon félve ülünk kocsiba. Ha beigazolódik a jóslat, megborzongunk, és ekként morfondírozunk: megéreztem!
Szoros érzelmi kapcsolatban
Agyunk működésének minden részletét ma sem ismerjük teljesen, és a megérzéseknek, a telepátiának a létezése sincs tudományosan bizonyítva. Azt azonban megfigyelték, hogy leggyakrabban olyan emberek képesek azonos hullámhosszon rezdülni, akik szoros érzelmi kapcsolatban állnak egymással, például gyerek és szülő, testvérek vagy szerelmesek.
Amióta a világ világ, próbálunk elfogadható magyarázatot keresni a lelkünkben zajló folyamatokra: míg a buddhista haszontalannak tartja, és elutasítja a fantáziák világát, a keresztények isteni sugallatnak vélik, a parapszichológusok egy része pedig a kozmosz és az emberi agy kapcsolatának tulajdonítja a különös jelenséget. C. G. Jung szerint a civilizált ember annyira el van telve saját magától, annyira belebonyolódott szubjektív tudatosságába, hogy mindenható lényként ítélkezik a természet jelenségei felett, miközben legnagyszerűbb eszközét, tulajdon pszichéjét alig veszi tekintetbe.
Vitatják a létezését
„A pszichológusok kísérletekkel igyekeznek igazolni a telepátia, a megérzés létezését”, mondja Lisznyai Sándor pszichológus. „Például számokat, vagy fogalmakat ábrázoló kártyákat mutatnak az egyik kísérleti alanynak, a másiknak pedig ki kell találnia, hogy az illető mit látott. Akkor beszélünk telepátiáról, ha valaki többször találja el a kártyán szereplő fogalmat, mint az átlag, vagy mint azt a valószínűség számítás igazolná”.
Lehet, hogy csakugyan létezik ilyesmi, de még sok a kérdőjel. Sokáig azt feltételezték, hogy ez a fajta kommunikáció kémiai alapokon nyugszik: egy tudatos szinten nem érzékelhető illóanyagot bocsátunk ki magunkból, és ezt a másik, bár nem tudatosan, megfejti, értelmezi. Jung szerint az egész emberiségnek egyetlen közös lelke van, így lehetséges a gondolati együtt rezdülés is.
A mai racionális pszichológia viszont abból indul ki, hogy a megérzések az állandó gondolatainkból, félelmeinkből, szorongásainkból táplálkoznak, és csak véletlenszerűen igazolódnak be. Hiszen nap mint nap foglalkozunk azzal, hogy mi lesz, ha egyszer karambolozunk, vagy beteg lesz a hozzátartozónk, ám ha egyszer bejön, azt mondjuk, megéreztük. Ha pedig mégse, elfelejtjük, nem tulajdonítunk neki jelentőséget. „Sajnos, a negatív előérzetek gyakoribbak, mint a pozitívak” – mondja Lisznyai Sándor. – „Alighanem azért, mert azt gondoljuk, jobb félni, mint megijedni, vagyis ha előre készülünk a rosszra, ezzel megbékíthetjük a sorsot, és elkerülhetjük a bajt”.
Telepátia és álmok
Álmaink bátrabbak, mint éber gondolataink – mondja Lisznyai Sándor. A nappal tudatosan nem érzékelt események álmunkban előtörhetnek, és vagy szimbolikusan, vagy konkrétan megismétlődnek az agyban.
Ezeket aztán úgy éljük meg, mintha jóslatok volnának. Holott valószínűleg csak annyi történik, hogy a másik ember mozdulataiban, arcvonásain, arcszínén már látjuk a közelgő betegséget, épp csak nem észleljük tudatosan.
Ha például nagyanyánktól valaha azt hallottuk, hogy sárral álmodni betegség, az agyunk máris üzen: összehozza a szerettünk sápadt arcát meg a kódként működő sarat.
A Nautilus-legenda
Telepátiának a közvetlen kommunikációt nevezzük két személy között, akiket a távolság megakadályoz abban, hogy hagyományos módon teremtsenek kapcsolatot egymással. A két személy ugyanabban a pillanatban ugyanazt gondolja, de anélkül, hogy a kommunikáció során öt érzékük egyikét is használták volna. Noha számos kísérlet foglalkozott már vele, még nem találtak magyarázatot a jelenségre, de a létezését többször bebizonyították.
Az anekdota szerint a Nautilus tengeralattjáró legénységével akkor is sikerült telepatikus kapcsolatot létrehozni, amikor az Északi sark közelében a jégmező alá merülve kívül kerültek a rádiólokátorok hatáskörén. Az eddigi megfigyelések szerint a telepatikus kapcsolat létrejötte azonban gyakran lassú. Mert még ha az érkező üzenet világos is, a címzett nem mindig számít rá, és ilyenkor nem várja felkészülten. Veszi ugyan az üzenetet, de néha meglepően hosszú időre van szüksége ahhoz, hogy felfogja: üzenetről van szó, és neki ezzel valamit kezdeni kéne.
