A templom-vimána titka

Vimánák, sztupák, ráthák…minden alkalommal újra elbűvölik az embert. Indiában számtalan variációjuk létezik. A toronyszerű templomok a ráthákat szemléltetik.

Ez lefordítva „égi várost”, „istenek házát”, sőt „égi hajót” is jelent. A rátha minden tornyának csúcsán egy vimána található.

A vimánát „isteni járműnek” fordíthatjuk. Indiában a „vimán” még ma is egyszerűen „repülőgépet” jelent. A vimánák tehát valamiféle repülő alkalmatosságok, amelyekkel az indiaiak istenei közlekedtek a levegőben.

Az óindiai mítoszban, a Mahábháratában olvashatunk régmúlt idők eseményeiről, és megismerhetjük az isteneket, akik büszke, aranyló égi hajókon repkednek az égen és csodálatos ütközetekben vesznek részt:

„Égi virágok illatozva, lágyan alászállva megtöltötték a levegőt. Fénylő égi járművek formába rendeződve vitorláztak a felhőtlen ég alatt.”

(Első könyv, 4. fejezet)

Az „égi virágok” alatt egész biztosan nem növényi eredetű virágokat értettek. Az ősi indiaiak pontosan tudták, hogy amit az égen láttak, bármi lehetett, csak éppen virág nem. De azt is tudták, hogy ezek a repülő szerkezetek könnyűszerrel hasonlíthatók hulló virágszirmokhoz, és így lehetett ezeket a legtalálóbban leírni. Ezt erősíti meg a második sor, amelyben kimondottan „fénylő égi járművekről” van szó, amelyek formába rendeződve vitorláztak a felhőtlen égen keresztül.

Ellurában (Nyugat-India), a Kalaisantha-templom egyik réztábláján is olvashatunk a vimánáról, az istenek repülő járművéről. A Budhasvamin Brihat Katha Shlokasamgraha-ban egy, a 12. században újra felfedezett és lemásolt, majd 1908-ban a francia Felix Lecote által lefordított ősi szövegben ez áll:

„Reggel, a felhőtlen ég alatt az aszkéták egy olyan mennydörgést hallottak, ami az egész atmoszférát betöltötte. Mi volt ez? – kérdezték a repülő lényt. Ez a kocsijuk gyomrában repülő utazók dobjainak hangja (illetve akik be vannak zárva a kocsijuk gyomrába), úgy hangzik, mint a mennydörgés morajlása. (…) mintha orkán áradna a dobokból az égi ösvényeken keresztül (…)”

Az egész csak meseszerű képzelődés lenne – egy kocsi, „bezárt” utasokkal, amely képes a levegőben repülni és közben mennydörgésszerű zajt okoz?

De a folytatás még érdekesebb:

„(…) egy több kocsiból álló csapat, a legkülönbözőbb ékszerek temérdek ragyogásától díszítve, aranyló fénnyel töltötte be teljes szélességében az égboltot – így jelent meg az esemény az aszkéták előtt az ég távolában. A kocsik lebegve ereszkedtek alá, Shakravatané a Hermitage kapuja előtt állt meg, a többiek a szakadékokban, a dombokon, vagy a hegyekben. A legfelsőbb király, Vidjaharas kocsija lótuszvirág alakú volt, huszonhat rubinlevéllel díszítve.”

Az indiai eposzok szerint az istenek hatalmas városokban laktak az égbolton. Varuna, a kozmikus törvény őre állítólag egy „ezer oszloppal és kapuval körülvett aranypalotában lakott az égen”.

A Drona Parva 690. oldalán ez áll:

„Korábban az azuráknak három városuk volt a mennyben. Mindegyikük nagyszerű volt és óriási. Az egyik vasból volt, a másik ezüstből, a harmadik pedig aranyból. Az arany város Kamaloksháé volt, az ezüst Tarakaksháé, és a harmadikban, amelyik vasból volt, Vidjunmalin volt az úr. (…) Mikor azonban a három város az égbolton (!) összejött…”

A szerző itt szándékosan égboltról beszél, nem pedig mennyről, ahogy ugyanezt Erich von Däniken is értésünkre adja Az isten-sokk című könyvében. Így sokkal hihetőbbnek tűnik, hogy valóban létezhettek ezek a „repülő városok”. Ha a „mennyről” szól a történet, az ember könnyen a fantázia birodalmába sorolhatja a leírást. Itt azonban kimondottan „égboltról” van szó – ez jelentős különbség.

A Kalaisantha-templom

Mégis, hogyan jutottak az istenek a Földről a földkörüli pályán keringő városaikba (vagy ahogyan ma mondanánk, az űrállomásokra?) A szövegek alapján erre használták a vimánákat. És a ráthák? Akkor azok csak a vimánák startrámpái voltak? Nem valószínű. Ugyanis:

„Prijavrata fia, a nagylelkű Sakadvipa király építtetett nekem akkor az országomban egy istenházát, ami az isteni járműhöz hasonlít.”

Ebből arra következtethetünk, hogy az építmény egésze tulajdonképpen egy isteni járművet jelképez, a toronyformájú palotákban valójában ezeknek a repülőszerkezeteknek a hasonmásai jelennek meg.

Michael Edwardes írja Indiai templomok és paloták című könyvében, hogy..

„A templomok gépekké lettek, amelyek mágikus erőt termeltek”.

Miféle „mágikus” erőt? Talán a repüléshez szükséges „erőt”? Edwardes így folytatja:

„A hindu templomok koncepciója, mint az istenek otthonának építészetileg megvalósított mása, állandóan továbbfejlődött (…) szinte az égig nőve.”

KÖVESS MINKET A FACEBOOKON IS!

error:
Send this to a friend